Most már nem csupán az elégedetlen polgárok és ellenzékiek töltik meg a szerbiai települések utcáit időről időre, a hatalom is lépéseket tett, s Aleksandar Vučić államfő országjáró turnéba kezdett, hogy – mint azt indokolta – megmagyarázza a polgároknak a reformokat, bemutassa a gazdasági eredményeket és felvázolja a jövőre vonatkozó terveket. Választási kampány zajlik hát voltaképpen egy olyan országban, ahol nem is írtak ki választásokat, s azokat voltaképpen senki sem kívánja igazán. A hatalom azért nem, mert bármennyire is kecsegtetők a kimutatások a legnagyobb párt népszerűségét illetően, tisztában van azzal is, hogy nagy tüntetések idején, egy igazi kampányidőszakban, bármi meg tud változni egy pillanat alatt, ráadásul a kormányt támogató külföldi erők sem igazán szeretnék azt, hogy Szerbia most a választásokkal töltsön el jó néhány hónapot, amikor ehelyett valamennyien a koszovói gordiuszi csomó kioldására számítanak, a rakoncátlan Pristina megzabolázását remélik és gyors megoldást az évtizedek óta fennálló konfliktusra. Az ellenzék azért nem akarja, mert egyik ellenzéki párt sem tudhatja magáénak azokat a tömegeket, amelyek pénteken és szombaton esténként végigjárják a nagyobb szerbiai városok központi tereit és utcáit. Tudják, hogy sokan közülük a mindennel elégedetlenek kategóriáját képezik, s ők akkor sem lennének boldogabbak, ha most hirtelen visszatérne az előző garnitúra, melynek politikai fogásaitól ugyancsak megfájdult sokszor a fejük. Az ellenzék tisztességes választási körülményeket is követel, s valóban nem ártana már egyszer elérni ebben az országban azt, hogy a halottak ne voksoljanak, hogy ne egy étolajt és egy kiló cukrot érjen egy szavazat, meg hogy ne legyenek a szavazást követően tisztázatlan körülmények között „odakeveredett” zsákok, amelyek tartalmát aztán a köztársasági parlament előtt lehet a polgárok elé kiönteni egészen addig, ameddig ki nem derül, hogy voltaképpen a panaszosok győztek. A politika iránt érdektelen polgárok meg azért nem akarnak már választásokat, mert amúgy is sok pénzt költ az állam a választásokra, s valószínűleg úgy vannak vele, untig elég lenne, ha csupán minden negyedik évben élhetnénk az urnák előtt demokratikus jogainkkal, mint ahogyan a rendezett államokban szokás. Az ország tehát most úgy néz ki, hogy mindenki menetel és magyaráz, s mint az igazi színházban, itt is megvan a repertoár: a hétköznapok a hatalmi műsornak, a hétvégék meg jobbára az ellenzékinek az idejét jelentik. A hétvége, igaz, rövidebb, de igazságos időelosztás állítólag még a legjobb demokráciákban és színpadokon sincs.
Nem könnyű állást foglalni egyik csoportnak a tevékenysége kapcsán sem. Az elmúlt hetekben hallottak alapján leszűrhető, hogy sokak vannak gondban, amikor dönteni kell, melyik oldalon is állnak. S ez az állásfoglalás talán lehetetlen is. Miközben azt halljuk itthon és külföldön is, hogy a hatalomnak kiváló eredményei vannak, fejlődik az ország gazdasága, növekszik a befektetések száma, alacsony az infláció és csökken az államadósság, azt is tudjuk és érezzük saját bőrünkön, hogy kevesebben vagyunk, mint voltunk, hogy sokan keresnek és találnak nyugatabbra jobb megélhetést, s hogy a szólásszabadság sincs rendkívül magas szinten ebben az országban. Vannak tehát eredmények, s ugyanúgy vannak gondok is. Aztán végignéz az ember az ellenzéki tüntetéseket támogató pártok listáján, s amikor felfedezi a szélsőjobboldaltól a szélsőbaloldalig az összes elképzelhető – sok esetben sohasem hallott – pártokat és mozgalmakat, akkor az az érzése támad, hogy jobb lenne, ha nem ezek hoznák vissza a Kánaánt Szerbiába. Nehezen hihető az az elképzelés is, mely szerint egy ellenzéki győzelemig tartana csak a jelenlegi széles körű koalíció, melyet követően aztán mindenki visszatérne boldogan saját politikájához, s közben elég erős lenne ennek a tábornak csak az egyik szelete ahhoz, hogy stabilitást és fejlődőképességet adjon az országnak. S ha így is lesz, mi van akkor, ha pont a nemkívánatos szelet bizonyul elég erősnek? Nem babra megy ez a játék sem.
Szerbiában általában a kevésbé rossz megoldásokról szól a politika, s ritkán a jó megoldás kiválasztásáról. Hogy nagyobb legyen a gubanc, most azt is nehéz eldönteni, melyik a kevésbé rossz megoldás. Egy biztos, nem maradhat minden így, ahogy most van. Az is biztos, hogy meg kellene már oldani a koszovói problémát. Az is biztos, hogy – a kiváló eredmények ellenére – még jobb feltételek kellenek az emberek itthon tartásához. Meg az is, hogy ehhez nem politikai zűrzavar járul hozzá. Lehet, hogy szükség lesz választásokra, de annyit talán bizton állíthatunk a mai bizonytalanságban, hogy nem azonnal. Ha pedig a jelenlegi belpolitikai helyzet azt eredményezi, hogy óvatosságra inti a hatalmat, s eredményeket hoz bizonyos régóta vitatott kérdésekben, akkor még azt is kijelenthetjük majd utólag, hogy nagyobb zűrzavar nélkül megúsztuk, s a kevésbé rossz verzió következett be. Nagy eredmény lenne egy ilyen végkifejlet egy balkáni országban!
