Vadhajtások

Olvastam, hogy a tudósok, akik az erőszak történetét, mibenlétét kutatják, két alapvető elméletet tartanak számon ebben a témakörben. A filozófiai föltevés abból indul ki, hogy az ember eredendően jó, és a fennálló társadalmi rendszerek bűne az agresszió minden formája. A másik a biológiai elmélet, mely szerint az eredendően békés állatvilágban csak az emberi faj kegyetlenkedik. Freud egyenesen gyilkolási ösztönről beszél. Ezek után nem csoda, hogy ma már kutatásokat folytatnak az erőszakért felelős génért.

Van azonban egy újabb elmélet is, amely a másolást tartja felelősnek az agresszív viselkedésért. Vagyis hogy az ember utánozza a környezetét. Olyan autót akar, amilyent a szomszéd vett, olyan házat, mint a haveré, olyan fotelt, mint a főnöké és olyan karcsú derekat, mint ami a művésznőnek van. És ezért mindent megtesz! Ha mégsem megy, válságba kerül, elkeseredik, elmenekül a világ végére, lelkileg összeomlik, önmaga vagy a környezete ellen fordul. Káromkodik, tör-zúz maga körül, szó szoros értelemben is erőszakos cselekedeteket követ el.

Elég belelapozni az újságokba, tévét nézni, vagy az internet híreit böngészni, hogy meglássuk, erőszak vesz körül bennünket. Mára mindennapi életünk része lett. Persze, régebben is ez volt, talán még hatványozottabban, csak éppen nem jutott el hozzánk ilyen könnyen a híre.

Pilinszky János az áldott élet vadhajtásának nevezi az erőszakot. Mintha a kettő, a lét és a gyilkos ösztön nem létezhetne egymás nélkül. Jézus beteljesítette a keresztfán az Atya megváltó igéjét, tehát megszabadította az emberiséget a bűntől, ezzel azonban még nem ért véget az erőszak története, mondja a költő, továbbra is ott pusztít közöttünk nyílt vagy leplezett formában. Vakmerően szembe kell néznünk vele.

Szembe merünk-e nézni vele? Elgondolkodni egyszer azon, hogy hova vezet az erőszak?

A Hegyi beszéd tanítása eljut-e a mai ember füléhez? És mire is tanít Jézus szava: aki téged megdob kővel, dobd vissza kenyérrel? Hogy szenvedjük el, tűrjük a bántalmazást? Ne tegyünk semmit ellene? Hagyjuk a bántalmazót garázdálkodni? Maradjon büntetlen a bűnös? Vajon van-e rálátásunk arra, hogy az erőszaktevők és erőszakot elszenvedők milyen indulatokkal küzdenek? Hogy a jogi következmények, a büntetőintézkedések elérik-e céljukat, meggátolják-e az erőszak terjedését? Észhez térítik-e az embert?

Vagy tegyünk úgy, mint ők, az erőszakos, hazug, rágalmazó, romboló, gyilkos cselekedetet elkövetők? Legyünk olyanok, mint ők, és engedelmeskedjünk az erőszaknak? És ha lemondunk az igazságtételről, és az isteni igazságszolgáltatásnak engedjük át azt a jogot, vajon nem önmagunk ellen cselekszünk?

Megválaszolhatók ezek a kérdések? Tegyük a szívünkre a kezünket: tudjuk rájuk a helyes választ?

Irodalmi példákat kerestem emlékeimben, mert a művészetekben minden benne van. Újraolvastam Arany balladáit, felidéztem Túri Dani esetét és Árvácska történetét, Égető Eszter regényét, és lapozgattam a Bibliát… hátha találok valami kis jelet, ami elindít a válasz felé. Az ember megtanulta ábrázolni az erőszakot, jelen van a képzőművészetben, az irodalomban és bizonyosan a zenében is. De pontos választ nem ad egyik sem arra vonatkozóan, hogy mi a megoldás, mi legyen azokkal, akik vétenek ellenünk.

Aztán beszélgettem szakemberrel. Szerinte rendszerszintű társadalmi problémáról van szó, amit nem lehet azzal elintézni, hogy aki bűnt követ el, sírt rongál, kegyeletet sért, az menjen javítóintézetbe vagy börtönbe, illetve ítéljük pénzbírságra. Mert valószínűleg ezek az emberek sem születtek gonosznak, gyűlölködőnek, hanem egy társadalmi közegben váltak azzá. A büntetés bármilyen formája akkor lehet jó megoldás, ha csak egy része egy szakmailag is jól működő programnak. Vagyis ha pedagógiai célokat szolgál és nem csupán rendészetit. Megoldást jelenthet, ha alaposan kivizsgálják az esetet, megnézik, mi a baj a fiatalokkal, a nőkkel, a munkanélküliekkel, az elhagyatott, magukra maradt öregekkel, a lecsúszott középkorúakkal, a hajléktalanokkal. És választ keresnek arra, hogy miért olyanok, amilyenek. Hogy változzon a helyzet ezen a téren, ahhoz miben kell változnia az óvodának, az iskolának, az egészségügynek, a munkaerőpiacnak? Vagy az sem mellékes ebben a kérdésben, hogy milyen alternatívát tudunk nekik nyújtani? Miért ne tegye meg, amit dühből, gyűlöletből, kétségbeesésében, céltalanságában vagy „buliból” elkövet? Csak azzal nem állítható meg az erőszak, ha börtönbe csukjuk vagy javítóba küldjük az elkövetőt. Persze mindennek nem az a lényege, hogy elkenjük a sírrongálók felelősségét! Az embernek van választási lehetősége, az egyéni felelősség alól nem menthető föl senki. Mindenképpen tudniuk kell, hogy egy társadalomban vannak írott és íratlan szabályok, ami alól nem bújhat ki egyikünk sem, mert akkor elszabadul a pokol. De ha csupán büntetni akarunk, megtorolni az ellenünk elkövetett bűnt, és nem nézzük meg, mi a probléma társadalmi gyökere, akkor ez újratermeli önmagát. Pontosan úgy, ahogyan az erőszak erőszakot szül.

Hogy lehetséges legyen megtörni ezt a folyamatot, társadalmi összefogásra, megértésre, türelemre, segítőszándékra van szükség. Egy jó program, egy helyes intézkedés hatására nagyobb eséllyel válhatnak jó emberekké a bűnösök.