Elérkezett a gyárlátogatások időszaka. Az új üzemek, üzemrészlegek, utak, útszakaszok, sarkok, polcok átadásának ideje. Az az időszak, amikor a politikusok a választási siker érdekében még az újonnan felépített hátsó illemhely ajtaja előtt is készek elvágni a piros szalagot, feltéve, hogy vörös a szőnyeg is, amelyik elvezet a szalagig. A választásokat még ki sem írták, azt azonban már tudni lehet elég nagy bizonyossággal a korábbi kijelentések alapján, hogy április végére tervezik, pontosabban tervezte be a kormányfő, mint ismeretes, minden létező szinten. Jöhet a Kánaán, nyílnak majd az új épületek és központok, röpködnek a számadatok, felfelé ívelnek a gazdasági mutatók, hirtelen mindannyian kétszer is megtapogatjuk a zsebünket, mert a híradásokat hallva erős lesz a meggyőződésünk, hogy az ott lapuló pénztárcánk vaskosabb lett, mint tegnap volt, annak ellenére, hogy egy parát sem tettünk bele.
A kormány egyik legújabb intézkedése az volt, hogy meggondolta magát az autópálya-illeték drágítása kapcsán. Az év elején még arról beszélt mindenki, hogy februárban tíz százalékkal növelik a díjakat, s hogy ez az új díjszabás elengedhetetlen ahhoz, hogy a Szerbia Utai Közvállalat talpon tudjon maradni, meg hogy ide-oda be is fektessen azért néha. Most a kormány mégis amellett foglalt állást, hogy nem lesz drágulás, marad minden a régiben. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az Újvidék és Szabadka közötti fizetőkapukat csak valamikor a nyár folyamán, augusztusban helyezik üzembe, s addig továbbra is potom száz dinárért érhetjük el a másik várost, akkor ki is jelenthetjük, hogy Vajdaságban öröm az autózás, egyrészt olcsó, másrészt meg fizetni sem kell érte mindenütt. Hogy van-e mindennek köze a választásokhoz? Döntse el mindenki maga.
S ha már Vajdaságnál tartunk, a hatalmi párt mintha különös figyelmességgel viszonyulna az utóbbi hetekben szebb napokat is látott tartományunkhoz. Nem elég, hogy majdnem ingyen juthatunk el Szabadkáról Újvidékre, több évtizedes várakozás és gazdasági agyhalál után a tartomány székvárosában két-háromezer foglalkoztatottnak munkát adó új gyár is nyílt, melyet a kormányfő adott át a minap. Be is jelentette Újvidéknek meg úgy általában Vajdaságnak a reneszánszát, s hangsúlyozta: „komoly emberek vagyunk.” Ez utóbbit nem is árt hangsúlyozni, miután az internetet bejárta annak a városi haladó párti képviselőnek a fotója, aki Hágában a barátaival belevizelt a törvényszék előtti szökőkútba, valószínűleg ekképpen kívánta kifejezni nemtetszését az intézmény munkája iránt. Mindent félretéve, azt valóban el kell ismerni, hogy Újvidék, ahogyan számos más vajdasági település is, már meglehetősen ki volt éhezve egy ilyen – vagy bármilyen más – befektetésre. Nem lehet tudni, hogy a megnyitónak köze volt-e a választások közelségéhez, meg lehetett volna-e azt korábban vagy később is tartani.
Az árutartalékoknál már biztosan nagyban készítik az étolajat és cukrot tartalmazó csomagokat április végére. Ebben sincs semmi furcsaság: így volt ez az utóbbi években tartományi és köztársasági szinten is, miért lenne a mostani választási őrület kivétel. Szerencse, hogy a tartományi és köztársasági szinten hatalmat gyakorló pártnak is hozzáférése van bizonyos mennyiségű olajhoz, így nem fenyeget annak a veszélye, hogy valaki kimarad a jóból. Legalább ilyenkor be fogják tudni szerezni egyesek a létszükségletet jelentő fogyasztási cikkeket. Két évvel ezelőtt egyes csomagokban még szappant is találtak.
A kampány szelétől tehát lassan vörösesre vált a szokásos politikai fogásokra már ingerlékenyen reagáló szerencsétlen polgár arca. Pedig jobb lenne, ha mindenki egyszerűen hátradőlne, élvezné a jó híreket, megtapsolná a sikeresebb színpadi mutatványokat, biztató füttyszóval jutalmazná a szalagvágó díszes ollókat. Lazítana, s elképzelne egy olyan országot, melyben minden választási ígéret megvalósul. Ha ez mégsem megy, még mindig ott van a lakatlan sziget, tengerpart, lágy szellő és napsütés felülmúlhatatlanul nyugtató hatású klasszikus képe.
