Állami támogatásra van szükségünk

Kiskorom óta bajom van a nyárral. Egyszerűen túl meleg nekem. Mindig is vicceltem, hogy nem síksági gyerek vagyok én, hiszen őseim szülőföldje az Északnyugati Kárpátok, és biztos a genetika a ludas. Ám nem is a napsütéssel van bajom, hanem a kemenceként viselkedő falakkal. Családi házunk még a szocialista békeidőben épült, mindenkinek volt elég pénze tüzelőre, senki sem gondolkodott azon, hogy leszigetelje házát, holott akkor kezdett el világszerte terjedni az épületek hőszigetelése. Egyszerű tégla-blokktégla házról beszélek. Gondolom sokuknak ismerős a képlet: a ház déli oldalánál nyáron a kemence is hidegebb, télen pedig fél erdőt el kell tüzelni, hogy ne fagyjunk meg.

Az előző sorok kicsit túlzásnak tűnnek, de elég végigmenni télen egy falun, ahol még vannak lakott vert falú, nádtetős házak: a téglaház tetője bizony csontszáraz és messziről piroslik, míg a régi parasztházon több centiméternyi hó díszeleg. A kulcsszó az energiahatékonyság. Eleink tudtak valamit. Egy alkalommal volt szerencsém egy ilyen régi parasztházban lakni: nyáron a legnagyobb melegben sem volt 25 Celsius-foknál több (legfeljebb csak a konyhában), télen pedig egy kis kályha is elég volt a szoba melegen tartásához. A szocializmusban azonban már nem volt divat ilyen békebeli parasztházban élni, mindenki felépítette kis téglaházát, és úton, útfélen gombamód szaporodni kezdtek az előregyártott betonelemekből felépített tömbházak, amelyekre ha került is 3 centiméternyi szigetelés, az semmit sem ért. Amíg télen mindenkinek volt tüzelőre, ez nem sok embert zavart, a nyári estéken pedig legfeljebb kiültünk a verandára, ám a kilencvenes évek óta sokunknak még ma is igencsak fájdalmas kiadás beszerezni több köbméternyi fát, vagy tonnányi szenet. Aki pedig picit tehetősebb volt, az már kilencvenes évek végén a központi fűtés mellé beszerelt egy klímaberendezést is, hogy nyáron ne kapjon hőgutát. A csupasz falak viszont továbbra is nyelik a hőt, aminek télen a magas fűtésszámla, nyáron pedig a magas villanyszámla a tanúja. A rossz energiahatékonyság nemcsak helyi szinten okoz gondot, hanem globálisan is, hiszen télen és nyáron is rengeteg energiát kell előállítani. Szerbiában az energiatermelő berendezések java részét 1960 és 1990 között helyezték üzembe, az elsődleges tüzelőanyaguk pedig a földgáz és a pakura. Ezek a rendszerek rendkívül nagy – 40–60 százalékos – hőveszteséggel termelnek, és még nem is beszéltünk a technológia általi fokozott környezetszennyezésről.

A probléma fontosságát mi sem mutatja jobban, mint a Szerbia energiahatékonyságával kapcsolatos mutatók: az EU-hoz viszonyítva az ország összességében 50 százalékkal több energiát használ el, a szerbiai épületeknek pedig a 90 százaléka nem energia-hatékony. A megoldás egyszerűnek tűnik. Minden épületet le kell szigetelni, energia-hatékony berendezéseket kell használni, és át kell térni a megújuló energiaforrások kiaknázására. A gyakorlat viszont mást mutat. Aki megtehette, az körbeszigetelte a házát, kicserélte a nyílászárókat és energiatakarékos izzókat, háztartási gépeket használ, hiszen nem kell sokat számolni, hogy rájöjjünk 2, legfeljebb 4 év után visszatérül a befektetett pénzünk, és ezt követően havi akár 50–60 százalékos energiamegtakarítást is elérhetünk. A polgárok egy részének viszont nem hogy hőszigetelésre nincs pénze, hanem takarékos égőt sem engedhet meg magának. Az egyedüli megoldás talán – a jobb fizetések, és az ország gazdasági fellendülése mellett, ami viszont rövid távon kivitelezhetetlen – valamiféle szociális elgondoláson alapuló kedvezményes támogatási rendszer lenne, amit viszont, őszintén szólva, kétlek, hogy megvalósulna. Pillanatnyilag csak a közintézmények energiahatékonyságának javítását támogatja az állam, azonban ez nekünk, polgároknak vajmi kevés a boldogsághoz. Ugyanakkor országos szinten támogatni kellene (akár adókedvezménnyel) a megújuló energiaforrásokat, vagyis a geotermikus-, a nap- és a szélenergia felhasználását, és a biomasszából nyerhető energia kiaknázását is, méghozzá nemcsak nagybani energiatermelés, hanem háztartási termelés esetében is. Tény, hogy csak évtizedek után térülne meg, és befektetni is csak akkor lehet, ha van miből, ehhez pedig gazdasági növekedés kellene, de ettől függetlenül egyenesen vétek nem kihasználni erre az EU-s csatlakozási alapokat, támogatásokat. Mindehhez nem csupán pénz, hanem politikai akarat és megfelelő jogszabályok kellenek.

Jelenleg ez még csupán álomnak tűnik, és csupán nyugaton és a távol-keleti országokban (Kínában egymás hegyén-hátán látni napkollektorokat és szélerőműveket) számít mindennaposnak a megújuló energiaforrások kiaknázása. Az energiahatékonyság nem csupán az energiapazarlás csökkentését és az alternatív energiaforrásokra való áttérést fedi, hanem a társadalom szemléletének megváltozását is. Nem győzöm ismételgetni, hogy nem magunk miatt kell megváltoznunk, hanem gyermekeink miatt, hiszen a Földet csak kölcsön kaptuk egy rövidke időre, és kötelességünk gondoskodni utódaink jólétéről is. Nem a múltban kell élnünk, hanem a jelenben a jövőért.