Szülő, fizess!

Körkérdésünkre válaszoló olvasóink zöme egyetért azzal, hogy a szülőket pénzbüntetéssel sújtsa a törvény, ha gyermekük iskolai erőszakot követ el. Az ugyan nem derül ki, hogy az igennel szavazók maguk is szülők-e, olyan szülők, akiknek a gyermeke elszenvedi az iskolai erőszakot valamilyen formában, vagy éppen olyan szülők, akiknek a gyermeke bántja kortársait – fizikailag vagy verbálisan, rongál-e iskolapadot, készített-e már olyan felvételt a mobiltelefonjával az osztálytársáról, amely azt a diákot kellemetlen helyzetbe hozza, bevitte-e titokban megmutatni a társainak a nagyapjától elcsent/elkapott kisbicskát.

Való igaz ugyanis, hogy a többség úgy gondolja – nem mellesleg jogosan –, hogy a szülőnek kell a nevelés alapjait letenni, hogy az iskolába induló kisgyerek már valamennyire szilárd és megfelelő értékrenddel lépje át az iskola kapuját. Tudja mi a jó és mi a rossz. Azt már otthon tanulja meg jóval korábban, hogy nem szép dolog más tulajdonát megrongálni, ellopni, nem helyes másokat kigúnyolni, sértegetni, pláne csúnya dolog megverni.

Azután az iskolai napok mégis hozhatnak olyan helyzeteket, amikor a jól nevelt gyerek is megbotlik. Belekeveredik egy verekedésbe vagy a csapatszellem jegyében ő is belekarcolja a nevét a padba a társaihoz hasonlóan. Hogy olyan nem létezik, hogy egy otthon jóravalónak, kedvesnek, megértőnek nevelt gyerek verekedjen, csipkelődjön, gúnyolódjon az iskolában? Ó, dehogynem! Mivel nincs új a nap alatt: ahogyan évtizedekkel ezelőtt, úgy most is kemény törvények uralkodnak a gyerekek körében. Általában van egy bandavezér, aki kiszúrja az iskola „elesettebbjeit” – értsd: alacsonyakat, vékonyakat, szemüvegeseket, jó tanulókat, rosszul futókat, beszédhibásokat stb. – és rendszeresen piszkálja, vagy még rosszabb esetben: a köré gyűjtött alattvalóinak, behódolóinak adja ki parancsba, hogy kivel mit csináljanak. Azok pedig, akik nem akarnak a bántalmazott fél sorsára jutni, igyekeznek a bántók kegyeltjeivé válni.

Az iskolai agresszió pedig a legkülönfélébb formában ölthet testet. A skálán sok minden megtalálható a gúnynevek egymásra ragasztásán túl attól a diákcsínytől kezdve, hogy bogarat tesznek az egyik osztálytárs táskájába vagy tolltartójába egészen addig, hogy berángatják a vécébe vizeletet itatni vele vagy rendszeresen elverik, cigarettacsikkel sütögetik.

Mindezekre az esetekre eddig is reagáltak, reagálniuk kellett az iskoláknak. A diákokat berendelik az igazgatóhoz, majd elküldik az iskolapszichológushoz, iskolapedagógushoz, behívatják a szülőket is. A diák megrovók sorát kaphatja, előbb osztályfőnöki, majd igazgatói megrovót, de a helyzet eljuthat addig, hogy rendőröket is bevonnak az ügybe.

Az új oktatási törvény tervezete pedig pénzbírságot irányoz elő a szülők számára. Mint mondják, az állam ezzel akarja visszaszorítani az iskolai agressziót és megnövelni a szülői felelősségvállalást. Az elképzelések szerint a szülők pénzbírságot fizetnek például a gyermekek egymás közötti fizikai vagy verbális agresszív megnyilvánulásaiért, vagy ha nem íratják be idejében gyermeküket az iskoláskor előtti intézménybe vagy az iskolába, illetve ha 8 napon túli hiányzást nem igazolnak, de nem kíméli majd a pénztárcát az iskolai dokumentumok megsemmisítése, átírása, kijavítása, iskolai tulajdon megrongálása, eltulajdonítása, alkohol, cigaretta, narkotikum használata, fegyver behozatala az iskolába vagy mobiltelefonok alkalmazása úgy, ahogy azzal másik tanuló jogai sérülnek. A szülők ötezertől százezer dinárig terjedő büntetésre számíthatnak, azzal, hogy maga a pénzbüntetés mellett tanácsadó tevékenység formájában továbbra is foglalkozni kell az érintett gyerekekkel.

Amennyiben egyet is értünk azzal, hogy a negatívan megnyilvánuló gyermek szüleit pénzbüntetés sújtsa, ez a fajta megoldás mégis felvethet több kérdést is. Rögtön az első éppen az, hogy vajon valóban megoldást hoz-e? A pénzbüntetést fizetni kényszerülő szülő leül-e átbeszélni a dolgokat a gyerekével vagy a nem kevés összeg kifizetése miatt felháborodva inkább az iskolát szidja? Azzal, hogy a szülő megfizet az iskolapad megrongálásáért, elérik azt is, hogy a gyerek ne akarjon egy újabb dolgot bekarcolni? Főleg, ha ennek a miértjét otthon nem is beszélik meg. Érzi-e egy 10–12 éves kisgyerek annak a súlyát, hogy a szüleinek bizonyos összegtől meg kell válniuk, mert ő is ott állt az iskolatársuk szemüvegét elvevő és ezen gúnyolódó társai mellett? A nagyszünetben történt verekedéséért valójában ki a felelős, vagy pontosabban: az adott helyzetben ki a felelősebb, a szülő vagy a diákokra vigyázni hivatott ügyeletes tanár?

Ki határozza meg, hogy egy-egy cselekedet mennyi pénzbírságot jelent? Hova kerül a pénz? Nyilván az államkasszába. És onnan? Az iskolákhoz agressziót megelőzni, kezelni irányzó programokra? Mi van, ha a szülő nem akarja vagy nem tudja kifizetni? És mi van, ha a tehetős szülő lazán és gond nélkül kifizeti az adott összeget gyermeke „csínytevéseiért” újra és újra és újra?