Az azóta már több, mint felében megváltozott összetételű kormány utolsó intézkedéseinek egyikével bebizonyította, hogy meglehetősen sok köze van a múlthoz. Egyetlen tollvonással ugyanis milliárdokat vett ki az adófizetők zsebéből… és a szeme sem rebbent.
Természetesen a vranjei Simpo bútorgyárról van szó, amelynek egy korábbi minisztertanács, még valamikor öt évvel ezelőtt, engedélyezte, hogy „a továbbiakig ne fizesse be az adót és a járulékokat”.
Az elmúlt fél évtizedben a dél-szerbiai nagyvállalat szófogadóan követte az akkori kormány utasítását, s egyszerűen semmibe vette a vonatkozó törvényeket, vagyis minden bevételét a saját szükségleteinek kielégítésére fordította. A gyár vezetése akkor is meg volt győződve, hogy a szerbiai csúcsvezetés nem fog arra vetemedni, hogy kiegyenlítse a Simpót a többi céggel, akiktől, időnként ímmel-ámmal, ritka esetekben pedig a pénzügyi rendőrök hadának bevetésével kikövetelte a neki, illetve a rokkant- és nyugdíjbiztosítási, az egészségügyi és a többi alapnak járó pénzt.
Az azóta már privatizált bútorgyár tulajdonosa és vezérkara arra alapozta dölyfös derűlátását, hogy az egyre szűkebb határok közé szoruló ország egyik legszegényebb vidékén működve, több mint 4000 embert foglalkoztatva kijár neki ez a privilégium, s esze ágában sem volt a megfelelő címekre átutalni a mindenkor esedékes adókat és járulékokat.
A közelmúltban azonban robbant a bomba, és a leköszönésre kényszerített gazdasági- és pénzügyminiszter az ugyancsak nemrégen hozott törvényre hivatkozva zárolta a vranjei gyár folyószámláját.
Habár a hivatalos körök tagadják, de eléggé egyértelmű, hogy Dinkić ezzel az intézkedésével lényegében, mintegy utolsó rúgásként, borsot akart törni elsősorban a szocialisták, pontosabban a miniszterelnök orra alá, amiért kibillentette a miniszteri székből.
A kormány többi tagjai sem annyira hülyék azonban, hogy ne értették volna meg a célzást. Ezért tőlük szokatlan hirtelenséggel hoztak egy olyan döntést, amivel a kecske is jóllakott, és a káposzta is megmaradt. Az elmaradt adók fejében ugyanis egyszerűen átvették a Simpo tulajdonjogának hetven százalékát, vagyis államosították a céget. Mivel formailag a különféle alapok „nem tartoznak a költségvetéshez”, tehát a másfél milliárd dináros hátralékot ki kell fizetni, könyékig nyúltak az üres államkasszába, és az adósságnak megfelelő összegű kamatmentes hitelt hagytak jóvá.
Látszólag tehát helyreállt a rend, és a bútorgyár eleget tehet a törvényes kötelezettségeinek. Más lapra tartozik, hogy mindez az adófizetők pénzéből történt.
Az egész ügynek azonban van egy gyanús mellékzöngéje. Erre csak akkor döbben rá az ember, ha kíváncsiskodni kezd a Simpo első emberének kilétével kapcsolatban.
Fél évszázaddal ezelőtt egy figyelmet nem érdemlő bútorgyár volt a Simpo. Negyvenhat évvel ezelőtt egy 29 éves tehetséges és ambiciózus fiatalember, név szerint Dragan Tomić vette át az akkor még “Sima Pogačarević” néven ismeretlen cég irányítását, és azóta az üzem fejlődése töretlen.
Ahogyan az már akkoriban is szokás volt, a jó vállalatvezetőket igen hamar felfedezte magának a politika. Tomić is párhuzamosan a gazdasági ténykedéssel erre a pályára került. Hűen kiszolgálta a titói rezsimet, az átmeneti zűrzavarban is „megállta helyét”, és ezért Milošević sem tette lapátra. Számos tisztséget töltött be, s okkal feltételezhető, hogy ez idő alatt számos olyan titok tudójává vált, amelyek megszellőztetése akár a jelenlegi hatalmi garnitúra egyes tagjainak is kellemetlen lenne.
S ha már kipattant a Simpo-botrány, jó lesz minél előbb rendezni. A szocialista miniszterelnök tehát, az adófizetők rovására, kihúzta a tüskét a veterán párttársának a talpából.
Ivica Dačić már másodszor azzal henceg, hogy a jelenlegi „a jövő kormánya”.
Vagy a múlté(?)
