A 2012-es szerbiai GDP mindössze 65 százaléka az 1990-esnek, az ipari termelés szintje pedig csupán 60 százaléka a kilencvenes évekbeli szintnek. Az iparban dolgozók száma e két évtizedes időtávban egyharmadára zsugorodott. Az ország GDP-arányos államadóssága meghaladta a 60 százalékot, és napról napra megállíthatatlanul nő. A hivatalos adatok szerint a munkanélküliségi ráta 23-24 százalék körüli, ténylegesen azonban akár a 30 százalékot is elérheti. A fiatalok körében 50 százalék fölötti. A költségvetésből élők aránya összevetve az államkasszát töltő adóbefizetők arányával tűrhetetlenül magas. Egy nyugdíjasra egy foglalkoztatott jut, egy termelésben dolgozóra pedig két munkavállaló az állami szektorban. A feje tetejére állított szerbiai bérrendszerben a közszférában mintegy 30 százalékkal magasabbak a fizetések, mint a versenyszférában.
Ezen adatok ismeretében senkit sem lephet meg, hogy az államháztartási hiányt a kormány a 2008-as válság kitörése óta képtelen kordában tartani. Lazar Krstić pénzügyminiszter szerint, ha nem vezetik be a költségvetési szigort, a büdzsé hiánya 8–10 százalékra emelkedhet. Ekkora méretű deficitnél az állam már csak hitelekből képes finanszírozni a működését. A kisebbnél is. Szerbia már régen ott tart, hogy hitelekből fizeti a hiteleit. Jövőre például egyedül a kamatokra csaknem egymilliárd eurót kell elkülönítenie az országnak az adófizetők pénzéből.
Aleksandar Vučić kormányalelnök erre mondta, hogy az argentin forgatókönyv útjára léptünk. Az államcsőd itt kopogtat az ajtónkon. Ez azt jelenti, hogy ha semmi sem történik, akkor az állam képtelen lesz teljesíteni kötelezettségeit, nem lesz miből kifizetni a nyugdíjakat, a közalkalmazottak bérét, az egészségügyi rendszer összeomlik, a közbiztonság újabb mélyrepülését élhetjük át... Nem úgy neveztük, de ezt éltük át a 90-es évek elején is, amikor kézhez kapva a fizetésnek nevezett, nullákkal teleírt papírpénzköteget, azon minutumban rohannunk kellett a boltba, hátha futja még belőle egy vekni kenyérre. Akkoriban mint ok a háború és a politikai osztály tragikus alkalmatlansága állt az állam fizetésképtelensége mögött, ami miatt be kellett indítani a topčideri pénznyomdát. Most nincs háború, ám politikusi osztályunk most is van, nem is akármilyen, kormányon lévő oldala kísértetiesen emlékeztet bennünket azokra, akik a kilencvenes években tönkretették az országot. Mintha a múlt visszatért volna. Egy újabb jó példa a történelmi ciklikusság elméletére.
Ezen a ponton föltehetjük a kérdést: lehet-e egy országot másodszor is tönkretenni? Lehet, de még mennyire! Mindahányszor, ahányszor a helyzet jobbra fordulásával egy kis időre fellélegzünk, s reményteljesen kezdünk a jövőbe tekinteni, hogy ránk, átlagemberekre is várhatnak még szebb napok, nemcsak az újgazdagokra, a nyerészkedőkre és a politika farvizén utazókra. De hát ismét csalódnunk kell. Ugyanott vagyunk, ahol két évtizeddel ezelőtt voltunk, egy tapodtat sem mozdultunk előre.
Szerbiában élve ahelyett, hogy lehet-e másodszor is tönkretenni egy országot, inkább azt a kérdést kellene föltennünk, hogy hányszor képes az ember a csalódásait, a benne föléledt láng durva elfojtását túlélni? Mikor fordul teljes közönybe, vagy mikor lázad fel úgy, ahogy a rabszolgák vagy a parasztok lázadtak fel egykor, tudván, hogy a helyzetük úgysem fordulhat jobbra, de ha már pusztulniuk kell, akkor legalább minél több embert magukkal vihessenek a pusztulásba azok közül, akik a pusztulásukat okozták.
Egyik is, másik is ugyanannak a tehetetlenségre kárhoztató csalódásnak a terméke.
Most azt ígérik 2 százalék megmenthet bennünket Argentínától. Ezt hangoztatják ők, akikre rászavaztak. Másként vélekednek erről azok, akikre senki sem szavaz. Ezek az emberek most nem hivatalos és nem szokványos előre hozott választást tartanak. Legalább már egy éve tart ez a kampánycsendben zajló furcsa választás, ez a lábbal szavazás, köreinkben is. Nap mint nap tapasztalhatjuk, hogy odahagyják közösségeiket a fiatalok, és nemcsak ők, bárki, akinek a munkájára és a tudására igényt tartanak a messzi idegenben. E lábbal szavazók szerint nem a 2 százalék menthet meg bennünket Argentínától, hanem – annak legalábbis, aki a latin-amerikai országban keresné a boldogulását – Argentína mentene meg bennünket a 2 százaléktól, a véget nem érő megszorításoktól, a ránk váró nyomortól, a munkanélküliségtől... Vagy Németország, vagy Ausztria, vagy Magyarország, vagy az Egyesült Államok, vagy Kanada. Attól függ, hogy ki melyik országot választja új hazájául.
