Én is részese lehettem 1994 októberében a Vergődő madár körüli konspirációnak. Félreértés ne essék, nem dicsekedni akarok vele, hiszen én csak egy nagyon kis mellékszereplője voltam az eseménynek. Amivel dicsekedhetem, az csupán a felém irányuló bizalom volt, hiszen, ha csak egy láncszem is meginog, lőttek az egésznek: a belügy lecsap és kész.
Előbb Horvát Lehel, az építész vezetett el a Zentai úti temető végébe, a Macskovics-féle téglagyár gazos, szemetes, hullámos agyaggödréhez, az 1944-es ártatlan magyar áldozatok tömegsírjához. A lépcső, a kerítés, a téglafal már állott. Ő tervezte, a vidék jellegzetes építészeti stílusában, vakolatlan téglából. Adott volt a feladat, lefényképezni mindent, hogy dokumentálva legyen. Nem emlékszem, hogy mondta volna, erről egy szót se senkinek, mert sose lehet tudni. Nem kellett mondani, tudtam kimondatlanul is.
Lefényképeztem a gaztól, szeméttől megtisztított területet. A fenti részen, ami valójában a temető szintje, már ott állott a nagy és a kis kereszt, és a két kopjafa is. A madár még nem volt a helyén. A Kertvárosban volt, egy öntödében. Ide a filmes Siflis Zoltán vitt el, szintén azért, hogy mielőtt kiszállítanák a helyére, fényképezzem le. A félhomályban ott volt a madár egy targoncán. Kalmár Ferenc indián totemállata, ezúttal nem festett fából, hanem bronzba öntve. Félelmetes volt. Ez a többmázsás súly nyomja majd mostantól az elkövetők lelkiismeretét. Azokét is, akik még életben vannak s azokét is, akik a pokol legmélyebb bugyraiba kerültek. Mert az biztos, hogy a mennyországba egy sem jutott közülük. Közel fél évszázadon át együtt éltünk a gyilkosainkkal, akiket – mellesleg – példaképül állítottak elénk és ünnepelni kellett őket.
És most is figyelnek, szemmel tartanak bennünket. A madár további útját nem követtem nyomon, viszont Siflis Zoltán végig dokumentálta az eseményeket. Ő mondta el, hogy előbb egy kisteherautó ment ki az öntődéből, „hamis” fuvarral, s miután meggyőződtek arról, hogy senki sem követte, szállították ki a tömegsírhoz Horváth Lehel utánfutóján a madarat. Titokban került a helyére, tizenkilenc éven át őrizte a tömegsírba lőtt ártatlan áldozatok nyugodalmát és emlékeztetett arra a gyalázatra, ami 1944-ben itt történt.
Kalmár Ferke amerikai útja során került kapcsolatba az indián művészettel. Nem sokkal utána, amikor nála jártam, Szabadkán, a Metohija utca 3-ban, hátra cipelt a műhelyébe, a hátsó fészerbe, és lelkendezve mutatta a fából faragott madárfejeket, szárnyakat és a már kész madarakat: „Nézd, mit csinálok most, indián totemállatokat, olyanokat, amilyeneket az indiánok is faragnak.”
A szabadkai síremléket mégsem fából faragta. Ide bronz kellett, nehéz fém, amit még a Száll a kakukk fészkére bölényerős indiánja sem tudna kimozdítani a helyéről. Jöttek viszont mások, teherautóval csörtettek át a sok száz halott itt nyugvó csontjain, valami emelő szerkezettel kitépték a helyéről a madarat és elvitték. Nem tudták a szerencsétlenek, hogy Kalmár Ferke szól majd sziú barátainak, Tíz Medvének, a törzsfőnöknek, Szélfútta Hajnak, a harcosnak, barátjuknak, Farkasokkal Táncolónak és magának Vergődő Madárnak, a szent embernek, akiről Ferke a szobrot mintázta, eljönnek és a föld alól is előkerítik a tetteseket. Ha kell, eljön a sziú törzs összes harcosa. Mert ez így tovább nem mehet.
A képen Kalmár Ferenc és a sziú indiánok szent embere, Vergődő Madár. A kép 1994. november 2-án, halottak napján, az emlékmű fölszentelésekor készült Szabadkán, az egykori Macskovics-féle téglagyár agyaggödrében.
