A múzeumokban, képtárakban tett látogatásaim alkalmával soha nem sikerült átlépni azon a határsávon, amely a kiállított műtárgyak és köztem, a látogató között húzódik. A túlméretezett terek, a biztonsági vitrinek és üveglapok válaszfala, a teremőrök gyanakvó pillantásai, a látogatók fontoskodó megállapításai meggátolják, hogy fesztelenül, összes érzékszervemmel a kiállított alkotásokra összpontosíthassak. Hogy valamiféle belső beszélgetésbe bonyolódhassunk. A műtárgyak, meg én.
Rengeteg kiállítást végigtalpaltam már, csakhogy ezek szimpla múzeumlátogatásokként sorakoznak az emlékeimben. Afféle „kötelező kultúrkörökként”, amelyekhez nem párosult katartikus élmény. Egészen idén nyárig.
Baráti látogatásra érkeztünk Schwarzwaldba. Karlsruhe és a környező települések építészeti és természeti látványosságainak megtekintése során jutottunk el a baden-badeni Művészeti Múzeumban megrendezett Frida Kahlo-kiállításra.
Az első meglepetés a múzeum bejáratánál ért. A takaros kis lakóháznak tűnő épület egyáltalán nem illett a múzeumokról alkotott sztereotip képembe. Sehol semmi cicoma, hivalkodás, amelyek az érkezőt feszélyezhetnék. A küszöb mellett Frida Kahlo életnagyságú, papírmasé alakja. Mintha vendégek elé sietett volna, mintha ránk várna éppen. A fekete hajú, átható tekintetű, földig érő szoknyát viselő asszony, akár ha egyik önarcképéről lépett volna ki, ott, a napsütötte délelőttben is a magányt és szomorúságot testesítette meg. Emlékszem, diákkoromban, amikor először láttam Frida-portrét, mennyire furcsának találtam az összenőtt szemöldökű, bajuszos, férfias vonásokkal bíró asszonyt, a háttérbe festett, jelképektől hemzsegő világát pedig idegennek éreztem. Most pedig itt állt előttünk Frida Kahlo, betessékelő testtartásba merevítve. Beléptünk hát az ajtón, s mintha időutazáson vettünk volna részt, a művésznő mexikóvárosi otthonában találtuk magunkat. Az óriáskaktuszokkal, maja és azték szobrokkal díszített udvar közepén virágágyások, a kiszögellésekben nádfonatú kerti asztalok, a kőpulton gőzölgő kávé, az olvasózsámolyokon nyitott újságok, láthatatlan hangszórókból szűrődő halk, autentikus zene, szökőkút vizének csobogása. A ház szobái egymásba nyílók. Ügyes kezek úgy alakították ki a pannókból álló falakat, hogy valódi élettér benyomását keltsék. A kifüggesztett festmények kronologikus rendben követték végig a művésznő alkotói korszakait. A képek mellett Frida Kahlo baráti, családi fotói. A teázóasztalkákon, mintha ottfelejtették volna, kézzel írott levelek. A polcokon életrajzi könyvek, albumok. A szobainasokon tehuana népviseleti ruhák, amelyeket, a képek tanúsága szerint, szívesen viselt a művésznő. A szekrényekben fejdíszek, kesztyűk, csecsebecsék.
Megbűvölten indultunk el, ki erre, ki arra, hogy felfedezzük az elénk táruló kisvilágot. Kahlo szinte valamennyi festménye önéletrajzi ihletésű – olvastam egy eligazító cetlin. Nem volt más dolgom hát, hagytam, hogy a képei vezessenek.
Ahogy szemügyre vettem a festményeket, ahogy megcsodáltam a kiállított ruhákat és ékszereket, ahogy lekuporodván átlapoztam a róla szóló kiadványokat, átböngésztem a hozzá kapcsolódó újságkivágásokat, ahogy rájöttem a kiállított tárgyak elhelyezésének sajátos logikájára, ahogy ücsörögtem kicsit a székében – mintha a mindennapjaiba láttam volna bele. Szemérmetlen kukkolóként tanulmányozhattam, rakhattam össze információ-mozaikokra bontott életét. Hogy eldeformálódott lába elkendőzésére viselt földig érő szoknyát, hogy Magyarországról kivándorló nagyapa és spanyol–indián származású édesanya volt a felmenői között, hogy a mexikói kultúrát támogató testület tagjaként hordott népviseletet, hogy gerincsérülése miatt évekig gipszfűzőbe majd tolókocsiba kényszerült, hogy meddősége tönkretette a házasságát, és hogy amputált lábbal, nagybetegen is részt vett politikai megmozdulásokon. Szentül hitte ugyanis, hogy marxista politikai meggyőződése megszabadítja őt és az emberiséget a fájdalomtól.
Akkor, ott, életemben először sikerült átlépnem azt a bizonyos határt. Jelképes otthonában járva, életének lenyomatai között mintha a lényéhez kerültem volna közelebb.
Még ott megfogadtam, hogy hírét viszem annak a csodának, amit a baden-badeni Művészeti Múzeum szakemberei létrehoztak. Annak az úgynevezett „élő háznak”, amely varázslatos atmoszférájával túlmutat a hagyományos értelembe vett tárlat fogalmán.
