Három tévhit játszott fontos szerepet abban, hogy a fővárosi média a napokon azzal hitegette olvasóit és nézőit, hogy Szerbia válogatottja biztosan elnyeri a Davis-kupa serlegét. Az eleve indokolatlan derűlátás azután sem csökkent, hogy Janko Tipsarević sérülés miatt kimaradt a csapatból, amit igazol, hogy naponta többször is elhangzott a kérdés, a csapat hogyan ünnepli majd meg a győzelmet. A reménnyel, persze, nem kell felhagyni az első nehézség láttán, viszont a józan ész mégis azt súgta, hogy sem a páros, sem pedig a tartalékként főszerephez jutott Dušan Lajović nem nyerheti meg a győztes pontot.
Az első tévhit, hogy bármely szerb válogatott, így a teniszezők is, verhetetlenek, ha az Arena csarnokban lépnek fel. A másik, hogy az a csapat, amelyben Novak Đoković játszik, eleve esélyes bárki ellen, a harmadik pedig, hogy a teli lelátó és a szurkolói hangorkán döntő fontosságú tényező lehet.
A csarnok, bármennyire is impozáns, sem a világ legnagyobbja, sem pedig legszebbje, és semmi sincs benne, ami láttán a vendégsportolók ámulatba esnének, és eleve képtelenek lennének a saját legjobb játékukra. A teli lelátó sem számít, a hangos szurkolás még annyit sem, hisz efféléhez a tapasztalt világsztárok, márpedig Tomáš Berdych és Radek Štepanek azok, már rég hozzászoktak, s játék közben észre sem veszik a sok decibelt. Az pedig, hogy Đoković mit jelent a csapatban, előre tudtuk, nemkülönben a csehek, akik azzal a céllal is jöttek, hogy megnyernek minden meccset, ilyenből pedig éppen a végső sikerhez szükséges három volt, amelyekben Novak nem lép pályára. Ami, mint tapasztaltuk, meg is történt.
Talán, mint alaptéma, ezért vonult végig a múlt napok tudósításaiban, hogy a páros a perdöntő, s vele a sugallat, hogy abban Đokovićnak is részt kellene venni. Utólag nehéz megmondani, mi lett volna ha Zimonjić szombati partnere nem Bozoljac, hanem Novak, de ez megint csak egy túlzáshoz vezet, hisz pályafutása során Đoković sose tartozott a jó páros játékosok közé, ez a műfaj nemigen érdekelte, s a tíz évben, amióta válogatott, ötletszerű kapitányi döntés, esetleg egyéni fellángolás révén csak négy párost játszott. Rendre Zimonjić volt a partnere, 2007-ben az ausztrálok, 2008-ban az oroszok ellen nyertek, 2010-ben fölényesen veszítettek ugyanezektől a csehektől, 2011-ben pedig a svédországi vendégszereplésen is alulmaradtak. Semmi garancia nem volt tehát arra, hogy a Zimonjić–Đoković-páros ponterősebb, mint a Zimonjić–Bozoljac-kettős, amelyet a Bryan fivérek feletti áprilisi győzelem is protezsált.
Kiderült az is, hogy Lajović, a 23 éve ellenére, még zöldfülű a legerősebb mezőnyben, és az sem biztos, hogy Szerbia nyer, ha Tipsarević vagy Troicki szerepelhetett volna. A csehek, mint például a spanyolok, franciák és svájciak is, kiegyensúlyozott – két hasonlóan jó erejű játékos és összeszokott páros – csapatot állíthatnak ki, Szerbia pedig csak abban az esetben lett volna valóban esélyes, ha a vendégek tartalékosan érkeznek. Mint például a 2010-es döntőben a franciák, amikor Tsonga és Gasquet sem játszhatott, Szerbia pedig akkor is nehezen, csak 3:2 nyert.
