Milyen lehet az a város, kérdezte a pesti srác, amire ő annyit válaszolt tettetett magabiztossággal: piszkos, poros és csúnya. Pedig soha nem járt a városban és szinte semmit nem tudott róla.
Már amikor átlépték az országhatárt, érezte, ez az utazás tele lesz meglepetésekkel. A településeket jelző kétnyelvű táblákon akkurátusan „retusálták” a törlendő megnevezést. Sűrűn sorjáztak a parányi fehér temetők, az út mellett kutyatetemek hevertek, a fákon nejlonzacskók lebegtek, és mindenütt hatalmas halmokban álltak az autógumik. De az út mentén sok új üzlethelyiség épült, rengeteg autómosó várta a betérő vendéget, és mindenféle rendezési elv nélkül, a termőföldek kellős közepén gomba módra szaporodtak az emeletes, tágas családi házak. Minél közelebb kerültek úti céljukhoz, annál inkább azt érezte: mindent belep az építkezések pora.
Amikor este megérkeztek a fővárosba, már nagyon fáradtak voltak, azt hitte álmodja csupán a pompás fényeket, a bevezető út mellett sorjázó autószalonokat, a hatalmas bevásárlóközpontokat, a ragyogó csillárboltokat. Még mindig úgy gondolta, hogy a város, ahova a hosszú utazás végén befutottak, másnap reggel biztos szegényes, kopottas, szürke és unalmas lesz.
De a következő napon esti fényár nélkül is világos lett számára: ez a város pár év alatt tündöklő, ultramodern, ígéretes hely lett, csak neki erről eddig senki nem beszélt. A szocialista településpolitika, az újkori, tragikus történelem és a pár évig tartó városrendezési vákuum felemésztette ugyan a főváros múltját, de a promenádon szobrok, molinók, emléktáblák őrzik a nemzet büszkeségeinek az emlékét. Dizájnos kávéházak, vendégekkel teli kerthelyiségek, modern butikok és pazar ötvösműhelyek sorjáznak a város szívében, a vallásos, kendőben járó muszlim nők mellett divatos holmikba öltözött helyi fiatalok és itt szolgáló egyenruhás külföldiek hemzsegnek a belvárosi utcákon. Látni és látszani, ez a fontos, meg találkozni a barátokkal, és pancsolni egy kicsit a gyerekkel a különböző színekben játszó szökőkútban ezen az utolsó verőfényes novemberi napon. A Bill Clintonról elnevezett sugárúton klassz autók araszolnak. Itt státuszszimbólum a gépkocsi, ezért a sok autómosó.
Most kezdte felfogni, házigazdájuk, az újvidéki származású Slavko miért mondja azt, Eldorádó lesz nemsokára ez a hely. Amikor azt kérdezték tőle, mégis honnan mindehhez az a temérdek pénz, csak annyit válaszolt titokzatos mosollyal, jó kérdés, na honnan ez a pénz?...
Mert az országnak nincs ipara és sok a munkanélkülije, Európa legújabb fővárosában mégis épülnek az utak, fejlődik az infrastruktúra, szaporodnak a társasházak. Pedig elvétve jönnek ide külföldi befektetők, helyettük a sas fiai viszik haza külföldön megszerzett pénzüket, és a környező országok albán üzletemberei közül is sokan hozzák ide fialni euróikat.
A koszovói albánok roppant büszkék fővárosukra, Pristinára, és új hazájukra, Koszovóra. Az egykori tűzfészekből igazi sasfészek lett. Amikor járművükkel elhaladnak a fotózó budapesti srác mellett, sokan közülük rádudálnak. V betűt formálnak az ujjaikkal, és boldogan mosolyognak az odavetődött külföldire: yes, we did it – kedves idegen, nekünk sikerült!
