Azt hittem, hogy a jó néhány éve tartó gazdasági válság és a csökkenő vásárlóerő miatt az átlagos szerbiai kereskedő szívesen fogadja, ha valaki pénzt szeretne költeni az üzletében. Nem arra utalok ezzel, hogy a kereskedőknek le kellene borulniuk a vásárló előtt, vagy esetleg rózsaszirmot kellene hinteniük a lába elé, ugyanakkor talán kéregető csavargóként sem kellene kezelniük.
A napokban „vadászatra” indultam, ugyanis szükségem van egy nagyjából 10 ezer dinár értékű gyógyászati segédeszközre. Mivel lakóhelyemen a gyógyszertárak kínálatában nem találtam ezt az eszközt, és mivel nem is mutattak hajlandóságot arra, hogy esetleg megrendeljék, a belgrádi patikákban kezdtem el érdeklődni. Meg is találtam azt, ahol a legkedvezőbb áron juthatnék hozzá az eszközhöz és lelkesen közöltem a telefon másik végén lévő hölggyel, hogy szeretném megvásárolni a berendezést, csupán néhány kérdésem lenne a rendelés véglegesítése előtt. A hölgy viszont kijelentette, hogy nincsen neki ideje ilyesmire, telefonáljak később. Kicsit furcsállottam a dolgot, ám gondoltam, megértő leszek, biztosan éppen nagyon sokan vártak kiszolgálásra a szóban forgó gyógyszertárban. Másfél órával később ismét feltárcsáztam a számot, egy másik hölgy jelentkezett, akinek elmondtam, hogy meg szeretném vásárolni a kínálatukban lévő egyik gyógyászati segédeszközt, ugyanakkor a szállítás és a jótállás részleteivel kapcsolatban lenne néhány kérdésem. Ez a hölgy még idegesebb és emeltebb hangon közölte velem, hogy neki nem az a feladata, hogy mindenféle telefonáló kérdésére válaszolgasson, hívjam a gyógyszertárat később. Bár én is egyre felpaprikázottabb hangulatban voltam, újabb másfél óra múltán ismét telefonáltam, de ezúttal is leráztak. Ezt követően két órát vártam, gondoltam, ha elegendő felkészülési időt adok a gyógyszerész hölgyeknek, akkor talán hajlandóak válaszolni összesen két kérdésemre, de akármennyire is igyekeztem udvarias és nyugodt lenni, a hölgy közölte: nekik nincsen idejük ilyesmire. Ezt követően pedig szó nélkül lecsapta a telefont.
Ennyire értetlenül talán még soha nem bámultam magam elé. Azt már észrevettem, hogy a vásárlót Szerbiában nem kezelik királyként, sőt, az embernek olykor lelkiismeret-furdalása van, hogy betért valahová vásárolni, ennyire leereszkedően azonban még sehol nem kezeltek. Pedig van néhány elárusító, akit biztosan soha nem fogok elfeledni. Mondjuk azt a lakásom sarkán lévő kioszkban dolgozó hölgyet, aki egyszer megkérdezte, hogy miért nincsenek műkörmein, hiszem az „ilyen nőknek, mint én”, mindig vannak. Megkérdeztem tőle, hogy mégis milyen nő vagyok szerinte, erre bambán rám meresztette szemeit és közölte: „Hát olyan cicababás, mint a kitartott nők.” Ezt követően kiselőadást tartottam neki az előítéletekről, meg arról, hogy mennyire téves, sőt, olykor veszélyes valakit csupán a kinézete alapján megítélni. Mit mondjak, nem tűnt úgy, hogy monológomból bármelyik információ eljutott volna az agyáig. Azt a ruhakereskedésben dolgozó nőt sem fogom elfeledni, aki szinte ordítani kezdett rám, amikor felhívtam a figyelmét, hogy a kabáton, amelyet szeretnék megvásárolni, a prémszegély varrása néhány helyen elvált az anyagtól, ezért megkértem, hogy a vásárlás lebonyolítása előtt javítsák ki a hibát. Az is megtörtént, hogy egy eladó hölgy felelősségre vont, amiért egy hét leforgása alatt éppen a harmadik tubus kézkrémet készültem megvásárolni. Először azt hittem, hogy viccelődik velem, viszont amikor figyelmesebben megvizsgáltam arckifejezését és kielemeztem hanglejtését, megértettem, hogy itt szó sincsen semmiféle élcelődésről, a hölgy valóban számon kérte rajtam, hogy miért van nekem szükségem ennyi kézkrémre.
Első helyen azonban továbbra is az egyik mobilszolgáltató társaság áll, amelyikkel immár másfél éve kötöttem szerződést mobilinternetre. Lelkiismeretesen elmondtam, hogy melyik lakcímen szeretném használni a modemet, mire biztosítottak, hogy ott garantáltan a lehető legnagyobb sebességgel fog robogni a net. Hát mit mondjak, nagyjából úgy robogott, mint a szerbiai vonatok a szerbiai síneken. Pontosabban, egyáltalán nem működött. Hiába reklamáltam az utóbbi tizennyolc hónapban számtalanszor telefonon, írásban és személyesen, hiába kértem, hogy valamilyen módon oldjuk meg a problémát, érdemben soha nem kaptam választ, udvariatlanságból és lekezelésből azonban egy életre szóló adagot kaptam.
Az is megtörténhet, hogy én vagyok túlzottan igényes, vagy túlságosan sok időt töltöttem az egyik, precizitásáról és fegyelméről ismert nyugat-európai országban, ahol még a reggeli zsemle vásárlásakor is úgy bánnak a vevővel, mintha legalábbis egy kacsalábon forgó kastélyt szeretne megvásárolni. A lelki egészség szempontjából olykor talán jobb nem tudni, hogy máshol mások a szokások, vagy más bánásmódban részesülhet az ember.
