Két gondolat jár a fejemben, amikor az új munkatörvény sokak által máris elsiratott javaslatáról olvasok. Az egyik azt mondatja velem, hogy Szerbiában mindig minden változásnak óriási akadályokba és ellenállásba kell ütköznie. A másik, akár az előző okaként, valahogy így fogalmazódik meg bennem: Szerbiában a változások nem egyszer rossz irányúak. Úgy gondolom, hogy az új munkatörvény kapcsán jogosan fogalmazódik meg az emberben mindkét említett gondolat. Tény, hogy az államnak változásokat kell eszközölnie a munkaerőpiac élénkítése érdekében. Tény, hogy a jelenlegi törvény nem megfelelően rendez számos, a foglalkoztatás kérdéskörével kapcsolatos körülményt. Tény, hogy gyökeres, mondhatnánk „igazi” reformok nélkül aligha számíthatunk az életszínvonal emelkedésére. Tény viszont az is, hogy e nagy munkába nem a meglévő dolgozók helyzetének ellehetetlenítése révén kellene belevágni. A munkatörvénynek kétségkívül megvannak azok az elemei, melyek könnyíteni szeretnék a munkáltatók helyzetét, sajnos ezt azonban olyan előírásokkal teszi, amelyek sokkal nagyobb mértékben nehezítik meg a foglalkoztatottak boldogulását, mint amennyi hasznot hoznak a munkaadó konyhájára. Az örökös harc munkáltató és alkalmazott között tehát ebben a jogszabály-javaslatban nem talál megfelelő egyensúlyt, s ez az egyensúly-eltolódás indokolttá teszi azt, hogy egy újabb, a dolgozók helyzetét sokkal fokozottabb mértékben figyelembe vevő javaslat készüljön el. Senki sem vitatja el Szerbiában azt, hogy az országnak jobb üzleti légkörre, könnyebb befektetési feltételek kialakítására van szüksége ahhoz, hogy országnak lehessen egyáltalán nevezni. Az elénk tárt javaslat azonban nem egy visszalépést tartalmaz a munkásokat megillető jogok tekintetében.
Néhány példa. A végkielégítések csökkentése az egyik legvitatottabb eleme a javaslatnak. Mint ismeretes, általában véve az új munkatörvény mindig kizárólag az utolsó munkáltatónál töltött időt veszi alapul akkor, amikor valamiféle juttatást kell a foglalkoztatott számára kifizetni pályája lezárásakor. Így van ez a munkaerő-felesleggé nyilvánított dolgozók és a nyugdíjaztatás előtt állók esetében is, akiknek a múltbeli munkateljesítményétől teljesen eltekintene a törvényalkotó. További csapás a foglalkoztatottak zsebére a fizetett távollétek, azaz a szabadságok és betegszabadságok elszámolása. A szabadságról legjobb, ha meg is feledkezünk, hiszen a törvény nem a háromhavi bérátlagot irányozza elő erre a munkahelyen kívül töltött időre, hanem a különféle pótlékok levonásával kikalkulált alapbér összegét. A meghatározott időre bejelentett foglalkoztatottak is foghatják a fejüket, mert az új jogszabály bővíti azt a periódust, ameddig valakit ekképp lehet alkalmazni, s a jelenlegi egy év helyett, adott esettől függően, három-öt évig is foglalkoztathatnak munkaerőt állandó munkaviszony létesítése nélkül.
Egyebek mellett a felsorolt okok miatt nevezhető rossznak a foglalkoztatottak szemszögéből a javaslat. S a felsorolt okok miatt nevezhető jónak a javaslat a munkaadó szemszögéből. Erre a pontra csakis a két érdekelt fél és az állam közötti nem megfelelő kommunikáció vezethetett el, az új törvényt értelmezhetjük akár a szociális dialógus hiánya koronájaként is.
Biztosra vehető, hogy ilyen vagy ehhez hasonló munkatörvényt fogad majd el a szerb a parlament a közeljövőben, annak ellenére, hogy a jelenlegi javaslat meglehetősen magas falakba ütközik, s a januári elfogadása is igencsak megkérdőjelezhető. A szerbiai foglalkoztatás tragédiája azonban nem kizárólag ebben a várható következményben érhető tetten, hanem abban is, hogy a munkások érdekeit most foggal-körömmel védő szakszervezetek harca milyen mértékben (nem) számít hitelesnek. A szakszervezetek múltja, a haszonszerzés rájuk boruló árnyéka, politikai befolyásoltságuk szemmel látható jelei kérdőjelezik meg mindazt, amit most – valóban okkal – megpróbálnak kiharcolni a munkások érdekében. További problémát jelent, hogy a szakszervezetek tagságának legnagyobb részét éppen az állami adminisztráció és közvállalatok dolgozói képezik. Ennek az államapparátusnak a mély reformja nélkül sem lehet elképzelni az állam boldogulását. S amikor az állam végre egyszer majd elszánja magát arra, hogy valóban tesz valamit boldogulása érdekében, félő, hogy megint csak a szakszervezetek lesznek azok, melyek e változásnak foggal-körömmel útját akarják állni. Egy ördögi kör ez, melyből egyelőre nincs kiút.
Visszatérve a hazai foglalkoztatás jelenlegi legégetőbb kérdésére, a munkatörvény aktuális javaslatára, egyetlen ésszerű javaslat merülhet fel a problémákat némileg áthidaló megoldásként. A törvényalkotónak el kellene ismernie, hogy téves volt a kiindulópont akkor, amikor az ország gazdasági fellendülését a dolgozók kárára kívánta alapozni, s olyan korrekciókat kéne végezni a törvény szövegén, amely a foglalkoztatottak jogait sújtó rendelkezéseken enyhít olyan mértékben, hogy az még elfogadható maradjon a munkáltató számára is. Ilyen megoldásokat találni egyáltalán nem könnyű. Megtörténhet az is, hogy a munkát teljesen újra kell kezdeni. Talán ezúttal az érdekvédelmi szervezetek bevonásával, egy higgadt párbeszéd kialakításával. Ha ez korábban is így történt volna, most nem lennének ilyen izgatottak a minisztériumban a törvény elfogadásának késése miatt.
