Huszonnégy éves fennállását fogja vasárnap ünnepelni a Demokrata Párt. Az a párt, amelyik kulcsszereppel bírt az október ötödikei változások bekövetkezésében, amelyik három évvel később saját elnökének, s az ország miniszterelnökének az életével fizetett azért, mert a fontos kérdések tekintetében kompromisszumok nélkül próbált harcolni a valódi változásokért. A párt ezt követő időszakát már nem egy ilyen politika jellemezte. A megalkuvás, a visszatetsző politikai húzások, a nacionalista választópolgárok felé történő folyamatos kacsingatás volt az, ami alakította a párt fejlődését, és, el kell ismerni, szavatolta annak és új elnökének népszerűségét is. A kártyavár azonban nagyon könnyen összedőlt. Egy kisebb bukás untig elég volt ahhoz, hogy alapjaiban rengessen meg mindent. Mellesleg maga a bukás is nagyban betudható annak a fajta politikának, melyet az új pártvezetés folytatott, s melyet oly könnyű volt az újjáalakult, radikális béklyóktól némileg megszabadult, előzőleg szélső nacionalista retorikát, később mérsékeltebb jobboldali retorikát használó ellenzéki erőnek kijátszania. A nagynak nem nevezhető választási vereség tehát elég volt ahhoz, hogy elszabaduljanak az indulatok a párton belül, s megtörténjék a pártelnök személycseréje is. Normális politikai körülmények és tisztességesen politizáló egyének között a történet ezzel le is zárult volna, a Demokrata Párt nyugodtan folytathatta volna célkitűzéseinek megvalósítását, a rezgések utáni lassú felépülést, a választásokra történő megfelelő előkészületeket. Nem ez történt.
Természetesnek tartom, hogy a politikusok személyes érdekeiket, pártérdekeket szem előtt tartva hozzák meg döntéseiket. A politikai karrier nem utolsó tényező az életükben, elvégre ez az, amivel foglalkoznak, amiből élnek, ami népszerűséget vagy népszerűtlenséget okozhat számukra, megpecsételve ezzel a következő éveket is. Boris Tadićnak azonban, meglátásom szerint, túl sok jutott a személyes érdekeket szem előtt tartó tulajdonságból és szinte semmi a pártérdekek meg az átlagpolgár érdekeinek védelméből. Nagy örömmel töltött el, amikor a demokraták legutóbbi főbizottsági ülésén meghiúsult a puccskísérlete, amikor mély meggyőződéssel ült be a párttagság soraiba azt gondolván, hogy a tiszteletbeli elnöki funkció megnevezésből sikeresen törli majd azt, hogy: tiszteletbeli. A demokraták többsége kitartott az új elnök személye mellett, s ez nem az új elnök személyiségének makulátlansága miatt fontos, hanem a régi visszatérésének megakadályozása miatt. Az, amit Tadićtól láthattunk, leváltását követően egyértelmű jele volt annak, hogy számára kizárólag saját funkciója a fontos, továbbá a büszkeségén esett csorba gyógyítása és a kaján vigyorral történő visszatérés – a bosszú. Mivel azonban a Demokrata Pártnak Tadić előtt is volt elnöke, egészen biztos, hogy utána is lesz, bármekkora fájdalommal is töltse el e tény az egykori tiszteletbeli elnököt.
Igen, már ez a funkciója is csupán egykorinak nevezhető, közben ugyanis – igazolva a fentebb említetteket – ki is lépett a Demokrata Pártból. Már ez önmagában elegendő bizonyíték arra, hogy mennyire foglalkoztatja őt csaknem kilenc éven keresztül vezetett pártjának helyzete, programja, boldogulása. Ha mindehhez hozzáadjuk, hogy a lépést a választási kampány kezdetén tette meg, s hogy máris egy ellentábor kialakításán dolgozik, akkor még világosabbá válhat a kép.
Fontos lenne, ha a párt azon tagjai, akik most nem tartanak Tadićtyal, nem sokáig nyalogatnák sebeiket a bekövetkezett, egy párt életében mindenképp nemkívánatosnak számító eseménysorozat miatt. Már csak azért sem, mert semmi tragikus sem történt. A párt megszabadult egy állandó belső veszélyforrástól, destabilizáló tényezőtől, amelyik csak a megfelelő pillanatot várta volna a krízis előidézéséhez saját felülkerekedése érdekében. Távozni fognak vele azok is, akik minden erejükkel segítették volna ezeket a próbálkozásokat, melyek a párt állandósuló erőtlenségét okozták volna.
Korai lenne elbírálni azt, milyen lett a Demokrata Párt Boris Tadić vezetői ténykedése nélkül. Az első jelek arra utalnak, hogy a pártközpont lazított diktatórikus befolyásán a helyi szervezetek irányában, ami ugyanakkor annak is egyik következménye lehet, hogy a gyengélkedés idején nem is rendelkezhetett megfelelő befolyással. A párt tartományi szárnya egyértelműen megerősödött, ma már említést mer tenni az autonómiáról, s arról, hogyan nem érkeztek meg az összegek akkor, amikor a tadići rezsim határozott az eszközök sorsáról.
A pártot ért változások rosszkor jöttek, ha viszont nem választások előtti időszakot élnénk, lehet, hogy meg sem történtek volna. A legnagyobb kihívást a szavazók megtartása jelenti majd, akiket minden bizonnyal összezavartak a történtek. A párt jövője szempontjából azonban jobb egy rossz választási eredmény is, ha valóban igazi ellenzéki pártként, s nem mindenáron hatalmon belül politizáló, minden feltétel elfogadására kész pártként működik majd az előttünk álló négyéves ciklusban.
