Szájkaratés. E Hadházi László stand-up-showmantől kölcsönzött kifejezés arra az embertípusra vonatkozik, amely mindent és mindenkit megfigyel, mindig mindent jobban tud, és véleményét (hacsak az érdeke nem kívánja másként) nem rejti véka alá. Cselekvési kényszere ennyiben nagyjából ki is merül, megelégszik azzal, hogy szóvá teszi, másoknak mit és hogyan kellene csinálniuk, ő maga pedig visszavonul, csendes szemlélői státusa biztonságába. Az efféle embernek, ha ügyesen lavírozik, sikerül elérnie, hogy a történelmi és társadalmi viharok elvonuljanak a feje fölött. Ő a nagybetűs Túlélő, „szörvájvöl”, aki mérhetetlen alkalmazkodóképessége folytán a gyakorta változó körülmények ellenére is feltalálja magát, szolgál és kiszolgál, alárendelt pozícióját nem éli meg hátrányként, sőt, lelkületéhez közelebb is áll a kispad-pozíció, elvégre a háttérből sokkalta könnyebb „igazodni”.
Szerbhorváth György Van valami bejelentenivalója? című monodrámájának hőse – mondhatnánk: szájkaratésa – ennek az embertípusnak a mintapéldánya, az örök portás, aki minden rendszerben megfelelően „igazodik”, és aki ennek köszönhetően mindent túlél. Kivéve persze az életet, de ez az egyénre nézve véges dolog nem véges az általa képviselt embertípus számára, hiszen az újra és újra reprodukálja önmagát.
A háromnegyed évszázadot felölelő monodráma alcíme (A bácskai túlélő) már jelzi, a szerző földrajzilag behatárolt közegbe helyezve eme archetípust, környezetünkből merítve „finomhangolja” hősének karakterét, árnyalja a mindannyiunk által ismert hétköznapi kisember szellemi és jellembéli profilját. A második világháborútól napjainkig terjedő időintervallumban örök portások generációi váltják egymást, és vakerálják az arcunkba tapasztalásaikat, osztják meg a világgal a túlélés receptjét.
Csernik Árpád színész-rendező kiváló érzékkel nyúlt a monodrámához. Színpadra vitt karakterei vérbő, hiteles, kidolgozott figurák, amelyek megjelenésükben szóhasználatukban, világlátásukban az általuk ábrázolt kor mintapéldányai. Nem mellékesen a darab legnagyobb fegyverét, a humort is jó érzékkel adagolják, egyensúlyozva a stand up és a hagyományos értelembe vett dráma között, kilúgozva és egyesítve mindkét műfaj előnyeit. A drámaszövegbe ágyazott szakállas vicceket, ordenáré kiszólásokat ellenpontozza a kiváló színészi játék, amellyel Csernik visszarántja az előadást, mielőtt az másodrangú dumaszínházas szintre süllyedne, szerencsére a szerző is korrigálja önmagát, és a fentebb említett, gyengébb betétek kivételével szellemes monológokba sűríti a vajdasági magyarság hátrahagyott néhány évtizedét.
A Van valami bejelentenivalója? szókimondó Vajdaság-groteszk, amely panoptikumszerűen felvonultatja felmenőinket, volt és jelenlegi ismerőseinket, tipikusan vajdasági élethelyzeteket modellez és a vajdasági néplélek találó ábrázolása mellett a vajdasági kisember esztétikai érzékét is tükrözi. Merthogy az egyik jelenetben nem véletlenül kerül a rádióra horgolt csipke, erre pedig kávéscsészébe biggyesztett májusi szegfű. Olyan nüánsz ez, amely az otthont szimbolizálja. A jól belakott kisvilágot, melyben a kisebbségi lét velejárója a sorompófóbia, az ügyeskedés, a „bejelentés”, a legyinteni tudás és a sírva vigadás is.
A szabadkai Népszínház és a Vajdasági Drámaművészek Egyesületének koprodukciójában készült előadásban Szerbhorváth és Csernik ez utóbbira ösztönöz, miközben az örök portás csak mondja, mondja a magáét.
