Gyerekkoromtól rajongok a fecskékért. Talán ez volt az első madárfaj, amelynek a viselkedését alaposabban megfigyeltem. Az udvar végén álló fészer csurgásában, a tető alatti szélárnyékban sorakozott néhány fecskefészek. Az utcabeli gyerekekkel minden tavasszal lestük, hogy a sárból és szalmából, ágacskákból épített maroknyi kis fészkeket hogyan tatarozzák, csinosítják a vándorlásból visszatért madarak. Mindannyian esküdöztünk, hogy a szorgoskodó kisfecskékben felismerjük az előző években is nálunk lakó Füstit, Gyurit, Ficsergőt és Villást, ahogy mi egymás között a fiókákat az első kiröppenésükkor elneveztük. Persze egyikünk sem tudhatta teljes bizonyossággal, hogy a mi madaraink tértek-e vissza, de olyan jó volt hinni abban, hogy létezik efféle ragaszkodás, hadd ne mondjam: madárhűség, ami a csöpp kis tollgombócokat sok ezer kilométeren át is visszavezeti oda, ahol születtek.
Volt azonban másik okunk is a fecskevárásra. A szeplőink. Minden vörös hajú kislány tisztában volt vele, hogy az első napsugarakra előbújó tavaszi szeplőket rettentően szeretik a fecskék. Fogalmunk sem volt róla, hogy pontosan mit kezdenek velük, csak azt tudtuk, hogy ha sokszor elkántáljuk nekik a gyerekdalt – Fecskét látok, szeplőt hányok, selymet gombolyítok! – akkor az orrunk körül ülő pöttyeinket magukkal viszik a madárkák, ha előbb nem, ősszel, amikor Afrikába indulnak.
Gyerekkorom óta eltelt már néhány tavasz kedves fecskéink nélkül. Eleinte egyre kevesebben tértek vissza nagy téli vándorlásukból, majd teljesen elmaradtak. Másfelé telepedtek le, mondták a szüleink, de nehéz volt elhinni, hogy új lakhelyet választottak maguknak a príma kis fészerünk helyett. Kihalnak a fecskék, nem találnak errefelé elegendő táplálékot, magyarázta a tanító néni természetórán. Ez viszont megrémített bennünket. Örökre szeplősek maradunk – sápadt el vörös hajú barátnőm. Közösen pityeregtünk aznap egy-egy tálka madártej felett.
Nemcsak a fecskék, én is elhagytam azóta a falut. Új, városi otthonomban esett hát meg, hogy a napokban csivitelésre ébredtem. Az ablakunk előtti villanydróton villás farkú, frakkos kis madarak sorakoztak. Füsti, Gyuri, Ficsergő és Villás. Vitáztak, tülekedtek, majd nagy köröket írva cikáztak az udvar felett. Az eresz alá is be-beröppentek.
Azonnal friss vizet készítettem ki a kertbe egy edényben és kifordítottam néhány ásónyi földet, hogy legyen nekik alapanyag, ha építkeznének. Majd lekuporodtam a veranda lépcsőjére, és miközben figyeltem a tüsténkedésüket, elkezdtem dúdolni azt a régi gyerekdalt. Csak egészen halkan. Nehogy elriasszam őket.
