Ma van 139 éve annak, hogy 1875-ben a Magyar Athletikai Club (MAC) megszervezte az első szabadtéri sportviadalt Budapesten, a jelenlegi Szabadság téren, aminek emlékére 2000-ben az akkori kormány úgy határozott, hogy május 6-a a magyar sport napja. Ezen a napon az illetékes magyar minisztérium díjaz sportolókat, edzőket, klubokat, szakvezetőket, de egy ilyen jeles dátum esetén talán nem erről kellene beszélni, hanem arról, mennyire is vagyunk tisztában azzal, hol a helye a magyar sportnak a világban.
A legtöbben valószínűleg nem is tudják, hogy az élvonalban, a legerősebb sportnemzetek között van a magyar, olyan kimagasló mutatókkal, eredményekkel rendelkezik, amelyeket szinte mindenhol csodálnak a világban, mi viszont alig ejtünk szót róla, úgy is mondhatnánk, elbagatellizáljuk.
A legegyszerűbben akkor támaszthatjuk alá a fenti kijelentést, ha az olimpiákat vesszük górcső alá. Magyarország a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagországai között a 90. helyen áll, ami a lakosság számát illeti, ennek ellenére az összesített éremtáblázaton és az aranyérmek számát tekintve is a nyolcadik helyet foglalja a mindenkori rangsorban – a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) adatai szerint Magyarország 168 arany-, 148 ezüst- és 170 bronzérmet szerzett a modern kori olimpiák 1896 óta íródó történelmében.
Ha ugyanezeket az adatokat a lakosság száma alapján vizsgáljuk, még előkelőbb helyre kerülnek a magyar olimpikonok: az egy főre jutó érmek alapján Magyarország Finnország és Svédország mögött a harmadik, az egy főre jutó aranyérmek esetén csak Finnország fér be Magyarország elé, az egy éremre jutó GDP alapján Jamaica és Bulgária mögött harmadik Magyarország.
Hogy mi vehető ki ezekből az adatokból, mi lenne a legfontosabb üzenete a felsoroltaknak? Az, hogy büszkének kellene lennünk, hogy egy ilyen sikeres sportnemzet tagjai vagyunk, de hát mi nem beszélünk erről, nem hangoztatjuk úton-útfélen, csaknem normálisnak vesszük, hogy egy ilyen aránylag kis nemzet olyanoknál is sokkal sikeresebb, mint a japánok, a lengyelek, a brazilok, az ausztrálok, a spanyolok, a mexikóiak, és még sorolhatnánk.
Nemzeti büszkeségünk egyik alappillére is lehetne sportunk múltja és jelene, elvégre a tudomány, a zene és az irodalom mellett talán ezen a területen van leginkább mire felnéznünk. Hogy ezzel nem vagyunk tisztában, azért a mindenkori magyar politikum és a médiumok is hibásak, elvégre Szerbiában vagy például Romániában – hogy ne menjünk messzire – minden sportsikert agyonünnepelnek, sokszor nagyobb szenzációt csinálnak belőle, mint amennyit érdemel, ezzel szemben Magyarországon és úgy egyáltalán a magyar nyelvterületen sokszor sokkal nagyobb teret kapnak a kudarcok, mint a sikerek.
Ezen a hozzáálláson kellene mindannyiunknak változtatni, nemcsak nemzetünk történelmét, hanem sporttörténelmét is illenék tüzetesebben ismernünk, elvégre az elődök és a mostani sportolók is megérdemlik, hogy erőfeszítésük ne csak egy-egy gyorsan múló emlék legyen. Ráadásul mi is sokkal jobban éreznénk magunkat a bőrünkben, ha tudnánk, mennyi kiváló eredmény miatt dagadhat a mellünk.
