Alig egy évre rá, hogy civil szervezetként megalakult a Vajdasági Fotóasszociáció, az egyesület impozáns albumot jelentetett meg a Vajdaságban élt/élő és itt dolgozott/dolgozó fotóriporterekről és munkáikról: Čuvari uspomena i svedoci istorije – Fotoreporteri Vojvodine (Emlékőrzők és a történelem tanúi – A Vajdaság fotóriporterei), szerkesztette Darko Dozet. Értelemszerűen profi alkotókról készült az album, hiszen a fotóriporter nem azonos az újságíróval, akinek fényképezőgépe is van. A sajtóban dolgozó fotográfusnak hasonló, de mégis más jellegű vizuális érzékenységgel kell bírnia, mint például a művészfotósnak, hogy a megörökített látványt megfelelő szakmai ismeretek és praxis révén, önmagában, szöveg nélkül is tartalmat, akár történetet hordozó alkotásként tárja az olvasó/néző elé. Amikor munka közben látjuk a sajtófotóst, úgy tűnik, kapkodva vadászik az eseményre, és ez sajnos manapság éppen az eseményszervezők gondatlansága miatt igaznak is tekinthető, a médiára gyakran mint szükséges rosszra tekintenek éppen azok, akik a médiafelületeken kívánnak megmutatkozni.
A sajtófotósra a róla kialakult nézettel ellentétben nem a kapkodás, hanem a felkészülés és a türelem jellemző. Más egy sporteseményt fotózni, mint például egy politikai rendezvényt, koncertet, munkafolyamatot a szántón vagy a gyárban… Mindegyik esetében tisztában kell lenni a műfaj játékszabályaival és kivárni a tökéletes pillanatot, majd a képkockák garmadájából kiválasztani a legkifejezőbbet. A fotóriporter ugyanolyan elmélyüléssel készíthet például lírai fotóesszéket, mint a művészfotós, bár erre úgy vélem, egyre kevesebb ideje van, meg a megváltozott médiafogyasztási szokások miatt nincs is rá tényleges igény. Viszont az ilyen munkáknak továbbra is helye van a kiállítótermek falain. Nem a galéria nemesíti műalkotássá a riportfotót, hanem az, aki a kamera keresőjén keresztül is képes meglátni az adott pillanat ábrázolásában rejlő művészi lehetőséget.
A világon készített fényképfölvételek számát 1901-től, az első amatőr kamera (Kodak Brownie) elkészültétől számolják, pontosabban becslik, és ennek alapján állítják, hogy 2000-ig 85 milliárd analóg, kidolgozott, kézzel is fogható fölvétel készült. A digitális éra nagyot dobott ezen a számon, hiszen a kamera ott van a maroktelefonban, tabletben, szinte mindenki zsebében. Tíz év alatt az emberiség által készített fényképfölvételek száma meghaladta a 3,5 trilliárdot. Ez az adat két témát vet fel. Az egyik azt az állítást, hogy voltaképpen mindenki tud fotózni. Ezt a témát rövidre zárva: nem tud, de megteheti. A másik kérdés pedig az, hogy mit is jelent a bevezetőben említett album 330 fotója ahhoz az elképzelhetetlen, trilliárdos mennyiséghez képest, amelynek zöme kétségkívül digitális kacat.
Azt, hogy értékőrzők. Mind a fölvételek, mind a szerzőik. Ha tekintetbe vesszük, hogy azt a mennyiségű fényképet, amit a világon a XIX. század utolsó hatvan évében – amióta létezik a fotográfia – készítettek, ma mindössze két perc alatt elkattogtatjuk, akkor ezt a kettőt nem helyezhetjük ugyanarra a mérlegre.
Egy ilyen kiadvány esetében, amely a vajdasági fotóriporterek bemutatására vállalkozik, ahol presztízskérdésnek számít a bekerülés, kiemelten oda kellett volna figyelni a válogatásra, annál is inkább, mert minden válogatás valamilyen értékrendet képvisel. Ebben a tekintetben sántít a szerkesztés, de erre még visszatérek.
Másfelől, fontos az áttekinthetőség, az egységesség, a használhatóság. Amióta föltalálták az ábécét, a hozzá kötött sorrendbe rendezés mutatkozik leginkább használhatónak, ha a szerkesztés nem alapul más kötöttségen, például kronológiai sorrenden, értékminősítő besoroláson stb. Ebben a tekintetben a kötet tartalomjegyzéke esetleges, nem is értem, minek az alapján állt össze a sorrend. Aztán, a tartalomjegyzék cirill betűvel szerbül, majd latin betűvel angolul sorolja az alkotók névsorát. A szerkesztő úgy vélte, az angol helyesírás érdekében el kell hagyni mind a szerb azbuka, mind a magyar ábécé hangjegyeinek speciális betűképét, és ennek nyomán furcsa mutációk keletkeztek. Ha ez volt az elv, elfogadom, hogy Dávid Csillából Cila lett, ám hogy Stevan Lazukić neve angolul Kazukic, Dragutin Savićé pedig Sviccé alakult, már nem koncepció, nem helyesírás, hanem figyelmetlenség kérdése.
Másik követelmény, ha már hiányzik a belső értékbesorolás, az egységesség. Ha mindenkiről van portréfotó, életrajz és közölt mű, akkor annak minden szerző esetében arányosnak kell lennie. Nem lehet valaki életrajza néhány soros, másé féloldalas, nem szerepelhet valaki egyetlen alkotással, más több oldalon sorjázó reprodukciókkal. Az ilyen esetlegesség a koncepció komolytalanságára utal.
Mi lenne még egy ilyen kiadvány iránti újabb vagy legelső követelmény? Természetesen a tényszerűség, hiszen ezt már maga a téma is megköveteli! A kiadvány ezen a ponton is sikamlós terepre kalandozott. Szarvashiba például, hogy az előszót író Draško Ređep összekeverte Barta Géza és Brezsán Gyula antologikus fotográfiáit, és az albumban is fölcserélve szerepelnek a két úttörő taglalt fölvételei. Borivoj Mirosavljević fotóművész, a vajdasági fotográfia doyenje, aki minden igyekezetével azon van, hogy kötetekben dokumentálja fényképészetünk múltját, maga is tárgyi tévedésbe esik, Németh Mátyást, aki mellesleg mindössze egyetlen reprodukcióval szerepel a válogatásban, Németh Istvánkét aposztrofálja, aki ugyan vajdasági, csak éppen legjelesebb íróink egyike, és a fotóshoz hasonlóan ugyancsak a Magyar Szónak dolgozott.
A válogatás magját a Magyar Szó és a Dnevnik fotóriporterei képezik, ennél is inkább meglepő, hogy az élmezőnyből olyan szerzők maradtak ki, mint a nemzetközileg legtöbbet díjazott fotóriporterünk, Gergely József, aztán Ifjú Gábor, Lennert Géza, Zámbó Illés, Molnár Edvárd, Szabó Attila, Slobodan Zlatek és más érdemes alkotók. Az antológiába felvettek névsora mellékdilemmákat is felvet a „vajdaságiság” kérdését illetően, hiszen a szerkesztő elképzelése szerint az számít vajdaságinak, aki itt született, és/vagy itt dolgozott. Ehhez az elvhez tarja is magát, csak nagy a szórás: olyanok is szerepelnek a könyvben, akik a Vajdaságban születtek, de lényegében mindvégig külföldön működtek, meg olyanok is, akik máshol születtek, és alig fotóztak a tartományban.
Mindent összevetve, rendkívül fontos vállalkozás ennek az albumnak a megjelentetése, hiszen egy szinte mellékesként kezelt hivatás kiválóságainak emlékét idézi. Csakhogy nagyobb odafigyeléssel, határozottabb koncepcióval és szélesebb körű konzultációval elkerülhetők lettek volna zavaró, bántó fogyatékosságai.
Végül még valami. A kötet a szerző és a kiadó szándéka szerint a fotográfia iránt szakmailag vagy kedvtelésből érdeklődők számára készült, ezért el kívánják azt juttatni iskolákba, intézményekbe, közgyűjteményekbe. Előre szólok: az én példányom kétszeri átlapozás után lapjaira hullott, így kivitelében is aligha lesz egy maradandóan forgatható album.
