Hogy mi a közös az orvosi és az újságírói szakmában? Mindkettő a tíz leginkább stresszel járó, valamint a napjainkban legkevésbé megbecsült hivatások közé tartozik. Emlékszem, egyik óvodai és általános iskolás társam apukája újságíró volt – illetve ma is az – és ez akkor még számított, társam már csak ezért is a „ranglétra” magasabb fokán állt – együtt a szép kislányokkal és az ügyesen focizó kisfiúkkal. Apukája volt a tollforgató, akinek gondolatai nyomtatott formában is napvilágot láttak, és ez igencsak nagy dolognak számított. Egy szintén hozzám hasonló korú kislány és kisfiú apukája pedig orvos volt. Mondanom sem kell, hogy ez szinte ugyanakkora tiszteletet váltott ki a gyerekek körében, a testvérpár népszerű volt, és sokan keresték társaságukat. Mindez mára az esetek többségében már nem így van. Sokan az újságírókat ma már csak firkászokként emlegetik, akikre a különböző blogok és Twitterhez hasonló közösségi oldalak mellett már nincs is szükség. Az orvosok pedig hatalmas fizetésért dolgozó naplopók, akik képtelenek meggyógyítani páciensüket, sőt, olykor meg is „ölik” a beteget, sőt még kenőpénzt is követelnek.
A kraljevói Slobodan Lukić sebész szakorvost páciense gyilkolta meg múlt hét végén. A mintegy nyolcvanéves bácsi azért lőtt engedéllyel tartott fegyveréből ötször az orvosra, mert az nem volt hajlandó elismerni, hogy a férfi rákos daganatban szenved. A bácsi azonban jobban tudta az orvosnál és az összes vizsgálatnál, amelyek során bebizonyosodott: nem rákos. Az orvosoknak napi szinten kell támadásokkal szembesülniük, hangsúlyozza már évek óta a Szerbiai Orvosi Kamara, ezért azt követelik az államtól, hogy a doktorok elnyerjék a hivatali személy státuszát, és az igazságügyi szervek szigorúbban járjanak el ezekben az esetekben. Nem új keletű jelenségről van szó: két évvel ezelőtt Újvidéken egy nyugdíjas férfi fémrúddal vert össze egy doktornőt, négy évvel ezelőtt Nagybecskereken pedig egy nő és egy férfi vert össze brutálisan szintén egy orvosnőt, aki éppen a nő kisbabáját kísérelte meg újjáéleszteni.
Az orvos és páciense közötti kapcsolat beteg. Az orvosok arra panaszkodnak, hogy betegeik fennhéjazóvá és tudálékossá váltak – ami részben így is van, hiszen az internetnek köszönhetően, legtöbben már akkor tudjuk, hogy milyen betegségben szenvedünk, és milyen gyógyszerre, kezelésre lenne szükségünk, amikor még be sem léptünk a rendelőbe –, a páciensek pedig azt állítják, hogy a doktorok korrumpálttá, valamint érdektelenné váltak, és sokkal többet foglalkoznak az elektronikus nyilvántartás vezetésével, mint magával a pácienssel. Mindkét félnek igaza van, csak hát úgy tűnik, hogy egyikük valamelyest megértőbb a másikkal. Számomra is ismerős a kép, hogy az orvos még csak rám se néz, csak mered számítógépje monitorjára, és megszállottan viszi be az adatokat. Tudom azonban, hogy ezt nem jókedvéből teszi, hanem azért, mert a vonatkozó előírásokkal az állam kötelezi erre.
Nemcsak az orvos-páciens kapcsolat kóros, hanem az orvos-állam kapcsolat is. Nem elég, hogy munkájukhoz és az azzal járó felelősséghez viszonyítva a doktorok többsége szánalmasan alacsony fizetést vihet haza, hanem az állam még bünteti is azokat, akik sokat dolgoznak. A jelenlegi mércék szerint ugyanis az a jó orvos, aki minél kevesebb költséget produkál, így azokat jutalmazzák, akik minél kevesebb állami költségen lévő gyógyszert írnak fel pácienseiknek, vagy közülük minél kevesebbet utalnak tovább szakorvosi vizsgálatra. Így történhet meg, hogy egyik általános orvos ismerősöm, aki naponta átlagban nyolcvan beteget megvizsgál, kisebb fizetést kap, mint egyik kollégája, aki húsz betegnél többet szinte soha nem fogad. Persze ennek az éremnek is két oldala van: a kevésbé felkészült, mindig és minden miatt szakorvosi vizsgálatot kérő általános orvosok is felelőssé tehetők azért, hogy egyes diagnosztikai és gyógyítási procedúrákra több hónapot vagy olykor éveket kell várnia a páciensnek.
Nem szabad megfeledkezni rólunk, újságírókról sem, akik jócskán ludasak vagyunk abban, hogy orvos és páciens kapcsolata ennyire beteges. A tájékoztatási eszközök többsége akkor foglalkozik az orvosokkal, ha valamelyiküknek meghalt a páciense. Ezeket a szenzációhajhász médiatartalmakat általában hangzatos, hatásvadász címek és megállapítások jellemzik, az újságírók – többségük feltehetőleg elvégezte az orvosi egyetemet – pontosan tudják, hogy rutinműtétről vagy kezelésről volt szó, amelynek nem lett volna szabad a páciens halálával végződnie. A szóban forgó ügyek végkicsengéséről viszont már szinte senki nem tudósít, így az emberek emlékezetébe csak az vésődik be, hogy ennek vagy annak az orvosnak a lelkén emberélet szárad.
Minden szakmának vannak lelkiismeretes és becsületes művelői. Nem minden újságíró szenzációhajhász és nem minden orvos kér borítékban pénzt a kezelés fejében. A kirívó esetek miatt elítélni és lebecsülni egy hivatás minden egyes művelőjét nemcsak csőlátás, hanem veszélyes is. Az új kormány jövőbeni munkája kapcsán java részt a gazdaság és a pénzügyek területére összpontosít a közvélemény. Ugyanakkor egyértelmű, hogy az egészségügyben is minél előbb hatékony intézkedésekre van szükség. Ellenkező esetben egyre több becsületes és jó orvos, illetve egészségügyi dolgozó keresi majd a boldogulást és megbecsülést külföldön, nekünk pedig maradnak azok, akik miatt oly sokan lebecsülik az orvosi szakmát.
