Április végén, amikor hivatalosan is átvette a kormányfői tisztséget Aleksandar Vučić Ivica Dačićtól, azonnal bejelentette, rendet tesz ebben az országban. Nyomban hozzá is látott. Azonmód megváltoztatta a közszféra munkaidejét. Fél kilenc helyett most fél nyolcra kell munkába járni a közszférában foglalkoztatottaknak és délután négy helyett már fél négykor hazamehetnek.
Ez azt eredményezte, hogy pillanatnyilag az országban mindenki mindenkit figyel. Kizárólag azzal foglalkozunk, ki mikor jelent meg reggel a munkahelyén. A tisztséghez jutott politikusok most rajtaütésszerűen ellenőrzik hajnalonta az alájuk rendelt munkaerő munkaszokásait, a sajtó lesifotósai pedig a politikusokat várják a parlament előtt, dokumentálva munkába érkezésük időpontját. Hogy ki mit csinál a munkahelyén, az teljesen mindegy, csak az a fontos, hogy a munkavállaló vagy a politikus időben a helyén legyen. A munkaidővel kapcsolatos intézkedésektől Vučić egyébként hatékonyabb munkavégzést vár, hogy megnöveljék a közszféra hatékonyságát, valamint hogy bizonyítsák az elkötelezettséget és a munkával meg a kötelezettségekkel kapcsolatos gondolkodás megváltozását. Hogy mire alapozza ezt az elvárást, nem világos, hiszen a közszféra dolgozóinak nagyobb hányada ezt a változtatást büntetésként élte meg, így nem lettek sem kedvesebbek sem megértőbbek, de szolgálatkészebbek sem az ügyfelek iránt hajnali fél nyolckor. De legalább – ahogyan Vučić fogalmazott egy interjúban – azok, akik eddig csak délig dolgoztak, azután elmentek ebédelni, utána pedig vissza sem mentek dolgozni, most egy órával többet töltenek a munkahelyükön. A kormányfő szerint felmérést készítettek arról, hogy a közszférában átlagosan 2,5–3 órát töltenek munkával, 9.30-tól 12-ig. Szerinte most, ha fél nyolcra mennek dolgozni, nyolcig megkávéznak, így délig ledolgozhatnak négy órát és nem mellékesen a családjukkal is több időt tölthetnek.
Mivel nem pontosították, hogy a közszféra mely ágazatait érinti a munkaidő-változtatás, így most teljes a fejetlenség, a héten a posta munkaideje változott, amelyre eredetileg nem is vonatkozott a kormányrendelet, hisz elsődlegesen csak a közigazgatás egyes ágazataira, így a minisztériumokra, a kormányhivatalokra, a vagyonjogi ügyészségre, valamint az állami ügynökségekre vonatkozott a kormányfő megregulázó rendelete.
Várhatóan más közvállalat is követi a közeljövőben a posta igazgatóságának döntését, így egyre több kisgyermekes szülőnek kell majd másképpen megoldania óvodásának vagy kisiskolásának felügyeletét, míg ők hajnalban munkába sietnek. Szerencsére az új kormányfő már ezt, az időközben felmerülő apró problémát is hatékonyan orvosolta, szeptembertől az iskolásoknak is korábban kell kelniük, mert az első tanóra fél nyolckor kezdődik majd.
Szerbiában a legfrissebb adatok szerint kicsivel több, mint egymillió hétszázezer foglalkoztatott van, ebből 780 ezren tartoznak a közszférához. Ha a munkaidő-változtatás a közszféra minden egyes foglalkoztatottjára vonatkozna, akkor is ők alkotják a kisebbséget a többi foglalkoztatotthoz mérten. Miért pont ezzel a csoporttal kivételeznek, akiket lépten-nyomon minden politikus szapul és nyíltan léhűtőnek, munkakerülőnek titulál? Mi van a pékek gyermekeivel, akiknek szülei már hajnali háromkor kenyeret dagasztanak? Mi van a gyári munkások, a kőművesek, a sofőrök, az orvosok, a nővérek, a mesteremberek, a takarítónők, a kereskedők gyermekeivel? Rájuk ki vigyáz, ki viszi őket reggel iskolába? Mi van azokkal a magánszférában dolgozókkal, akiknek a munkanapjuk kilenckor, esetleg tízkor kezdődik és délután ötkor vagy hatkor ér véget? Ki gondol arra, hogy ők, akik eltartják a közszféra dolgozóit, kevesebbet lehetnek csemetéikkel, mert a gyereknek legalább fél órával korábban kell ágyba mennie, hogy másnap teljesíteni tudjon az iskolában?
Annak ellenére, hogy a közigazgatás munkaidejének felülírásával nem termelünk több pénzt, ez az elhamarkodott rendelet sokkal több kárt okozhat, mint a közigazgatás eddig tapasztalt lomhasága. Ha nem hangolják össze racionálisan a közigazgatás és a magánszféra munkaidejét, sokkal nagyobb anyagi kárunk adódhat, mint amennyit megspórolunk a kormány össz megszorító intézkedésével.
Reménykedjünk abban, hogy a közszférában dolgozókra rákényszerített kötelező jelenlét egy idő után meghozza a várt eredményt, és az érintettek bizonyítva az elkötelezettséget és a munkával meg a kötelezettségekkel kapcsolatos gondolkodás megváltozását unalmukban elkezdenek dolgozni.
