A szerbiai kosárlabdában, ha a bajnoki döntő második meccse és az azt követő nyilatkozatok alapján kellene ítélni, idillikus állapot uralkodik. Sportszerű a játék, egymást tisztelik az ellenfelek, kiváló a bíráskodás, a lelátóról alig hangzik el néhány ronda bekiabálás, és még a Partizan edzője is egészen illedelmes, bár szükség adódott arra, hogy egyik fiatal játékosa megcsípje, mert vérmérsékletén nehezen uralkodva, a kiosztott forgatókönyvvel ellentétben, az előzményekről is szólni akart.
Pedig nem így állnak a dolgok. Még véletlenül sem kellene az éveken át történt méretes botrányokról megfeledkezni, leplet borítani rájuk csak egy tisztességes nap után, mert valójában semmi sem változott. A kosárlabda nagyon beteg, és nem gyógyul meg csak azért, mert a kórt elhallgatják. Orvosai maradtak azok, akik a betegség okozói, és semmi sem lesz úgy, mint a régi szép időkben volt, ha nem történnek radikális változások. Nem lehet rendet tenni csak pénzbüntetéssel, néhány nézők nélküli meccsel és a legtorkosabbak elhallgattatásával. Csak idő kérdése, hogy mikor tör ki az újabb, az előzőknél még nagyobb cirkusz, hisz az eddigiekért felelősek mind maradtak a helyükön.
Lehet tagadni, de ami a múlt század nyolcvanas éveinek végén és a kilencvenesek elején történt a volt Jugoszlávia területén, mint ahogyan minden másra, így a sportra is erősen kihatott. Világos, negatív értelemben, és elsősorban a valaha együtt élő népek két büszkeségére, a labdarúgásra és a kosárlabdára hatott ki. Utóbbiban a rohamos hanyatlás 2002 után kezdődött, mert addig még a nagy országban nevelkedett korosztály kergette a labdát, s volt akkora ereje és tekintélye, hogy nem engedett teljesen szabad kezet a politika révén feltört újdonsült klubvezetőknek, az azok által támogatott edzőknek és játékvezetőknek, valamint a focipályákon életveszélyes tapasztalatokat szerzett publikumnak. Mégis, csak a vak nem látta, hogy a kosárlabda leendő színpadához már elkészültek a kulisszák, megtörtént a szereposztás, pontosan tudni lehetett, hogy kiből lesz rendező, kiből főszereplő, kiből súgó és kiből statiszta.
A méretes hanyatlást az 1992-ben érvénybe léptetett és 1995-ben feloldott nemzetközi zárlat is késleltette, de egyre több mérkőzés menete sejtette, következik a rosszra változások ideje, amelyben a leendő főnökök és tulajdonosok egyetlen gondja a sportjukba érkező pénz saját zsebekbe való kiszivattyúzása lesz, amit majd azzal könnyítenek meg, hogy a figyelmet a botrányok kellő alapossággal megrendezett sorozatával egészen másra irányítják, maguk pedig közben cselesen a kosárlabda elkötelezett megmentői szerepében tetszelegnek.
Neveket itt nem mondhatunk, elsősorban a bizonyítékok hiányában, de azért is, mert leginkább nem tolakodtak az első sorokba, hanem ravaszul, a háttérből irányítottak a lehető legfurcsább, leghangosabb és az erősödő bulvársajtónak kimondottan megfelelő bábokat mozgatva.
Ki kellett tehát várni, hogy a régi korosztály 1998-ban, majd 2002-ben még világbajnoki címmel tetszelegjen, ami a tényleges vezetőségnek valójában meg is felelt, hisz a kosárlabda az érdeklődés középpontjában maradt, s bőven volt lehúzható pénz.
2003-ban minden megváltozott. Új nagy sztárok már nem jelentkeztek, s habár a korosztályos bajnokságokon elvétve még akadtak nemzetközi sikerek, a hanyatlás bámulatosan rohamos volt. A szövetségbe olyanokat ültettek, akik nem avatkozhattak a munkájukba, a volt hírességek pedig vagy némaságba burkolózva elhatárolták magukat a sporttól, vagy pedig engedtek a kísértésnek, s tisztséget vállalva maguk is cinkossá váltak.
Itt tehát nem a Partizanról és a C. zvezdáról kellene dönteni. A két klub csak politikai kliens és eszköz, a kérdéseik azonnal megoldhatók, ha megtudjuk, hogy kell-e Szerbiában egyáltalán kosárlabda, ha kell, akkor milyen legyen, s hogy a célok egyeztethetők-e a lehetőségekkel. Mindez persze névvel jelentkező tulajdonosokkal és világosan értelmezhető szabályokkal. Új világbajnoki cím ugyan akkor sem szavatolt, de a jövőkép igen.
