Néhány évvel ezelőtt mély benyomást gyakorolt rám újvidéki kollégám Danse macabre című írása. A vezércikkben arról írt, hogy Szerbia útjai nagyon sok embernek a koporsójává váltak már. Ennek a cikknek a sorai jártak a fejemben a minap, amikor Montenegróból Szabadkára utazva több alkalommal is azt hittem, hogy ennyi volt, elbúcsúzhatok az életemtől.
Ha az ember elmondja, hogy Montenegróban nyaralt és gépkocsival utazott, a legtöbben felszisszennek, és arról kérdezik, hogy hogyan élte túl a Morača kanyont. A szóban forgó kanyon valóban kihívás a gépkocsivezetők számára, ugyanakkor ha figyelmesen vezetünk és betartjuk a korlátozásokat, bárki épségben megúszhatja az utat. A minap egyébként sem a kanyonban voltak halálközeli élményeink párommal, hanem a szerbiai utakon. Úgy tűnt, mintha senki nem venné figyelembe a sebességkorlátozást, az útjelző táblákat, vagy az egyéb korlátozásokat, és az sem valószínű, hogy bárkiben tudatosult volna: vezetési stílusával embert ölhet. A helyzeten és a körülményeken a szűnni nem akaró eső csak tovább rontott, mintha dézsából öntötték volna a vizet az útra, ám a tény, hogy az aszfalton áll a víz, nem befolyásolta a sofőröket. Valahol Belgrád környékén egy tehergépkocsi előzött meg bennünket és az előttünk haladó tehergépkocsit, becslésünk szerint legalább 120 km/h-ás sebességgel haladt. Egy szembejövő autónak le kellett húzódnia az útról, egyébként frontálisan ütközött volna a kolosszussal. Nem sokkal később ugyanazt a tehergépkocsit felborulva láttuk az úton, mellette három összevert személygépkocsi vesztegelt. Nem sokkal később egy másik baleset színhelye mellett haladtunk el, ott a tűzoltóknak kellett szétvágniuk az egyik gépkocsit, hogy kiszabadítsák a sofőrt.
Az utóbbi időben egyetlen olyan hét sem telt el, hogy ne értesültünk volna újabb tragikus kimenetelű balesetről. A legutóbbi vasárnap történt, egy motoros és utasa veszítette életét. A legtöbb halálos áldozat húsz év körüli fiatal. A kormány néhány héttel ezelőtt reagált az elszaporodó balesetekre és megalakította a közlekedésbiztonság koordinálásával megbízott csoportot, amelynek élére Zorana Mihajlović közlekedési miniszter került. Mihajlović bejelentette, hogy július végéig elkészül a közlekedésbiztonsági stratégia tervezete. A miniszter asszony bizakodó, hiszi, hogy a stratégiának köszönhetően a jövőben egyetlen gyermek sem veszíti életét közúti balesetben, az autószerencsétlenségek számát pedig negyven százalékkal sikerül majd csökkenteni. Szigorúbb tesztek a gépjárművezetői vizsgán, a gépjárművek rigorózusabb műszaki vizsgáztatása és fokozott rendőri jelenlét az utakon – Mihajlović elmondása szerint egyebek mellett ezek lesznek a stratégia főbb intézkedései.
A közlekedésbiztonsági törvényt 2009-ben fogadták el. Az illetékesek szerint a jogszabálynak köszönhetően négy év alatt 38 százalékkal csökkent a balesetek száma. Nem kételkedek az illetékesek szavában, de ha tudjuk, hogy a gépjárművezetők túlságosan nagy hányada továbbra is úgy közlekedik, mintha egyedül lenne az aszfalton, akkor valószínűleg csak a szerencsének, vagy a véletlennek köszönhető, hogy kevesebb balesetet jegyeznek, mint mondjuk öt évvel ezelőtt.
Gyakran morfondíroztam már azon, hogy vajon mi járhat azoknak a fejében, akik nem tudják levenni lábukat a gázpedálról, a megengedettnél olykor kétszer, háromszor is nagyobb sebességgel száguldoznak, telt vonalon, beláthatatlan kanyarban előznek, leszorítják a másik gépjárművet az útról és még sorolhatnám. Feltételezem, hogy még soha senkit nem veszítettek el közúti balesetben. Nem tudják, hogy milyen érzés, amikor valakivel közlik, hogy egy meggondolatlan sofőr miatt fél órával ezelőtt szörnyethalt az egy gépkocsiban utazó nagynénje, unokatestvére és unokahúga.
Montenegróban 2010 óta az érzelmeket megcélozva próbálnak hatni a gépjárművezetők lelkiismeretére: „Lassíts miattunk, akik szeretünk téged!”, „Vezess lassabban, hogy ismét mellettem lehess!”, „Lassíts, soha nincs túlságosan késő, hogy hazaérj!”– ezzel a három mondattal helyeztek el táblákat az utak mellett. Az akkori belügyminiszter a következőképpen fogalmazott a táblák átadásakor: „Felszólítok mindenkit, aki döntésével saját és mások életét is befolyásolja, hogy olvassák el a táblákat és fogadják meg az üzenetet!”
Örömmel írnám azt, hogy a montenegróiak megtalálták a megoldást és a megható táblák okán csökkent a balesetek száma, ez azonban nem így van. Ez nem is meglepő, hiszen úgy tűnik, az élet elveszítette értékét, az empátia pedig egy ismeretlen szó, ilyen körülmények között pedig nem járhat sikerrel, ha az emberek érzéseit és lelkiismeretét próbálják megcélozni. Abban sem hiszek, hogy egy törvénymódosítás, vagy egy stratégia elfogadása lenne a megoldás, esetleg csak abban az esetben, ha a módosítás valóban drákói büntetések bevezetését jelentené. Az egyik kulcs mindenféleképpen az lenne, hogy a közlekedési rendőrség végezze a munkáját és fokozottan legyen jelen az utakon, ehhez pedig semmi szükség újabb jogszabályra. Montenegróból Szerbiában utazva egyetlenegy helyen sem találkoztunk rendőrrel. Még azon a nagyjából 200 kilométeres szakaszon sem, ahol nem zuhogott az eső és a rend őrei ragyogó napsütés és kellemes hőmérséklet mellett felügyelhették volna a közlekedést. Csak a korábban említett két balesetnél voltak jelen. Persze az sem elég, hogy ott legyenek az utak mellett, hiszen mindenki számára világos, hogy néhány – vagy olykor csupán egy – ezres az esetek többségében továbbra is megoldja a sofőr problémáit a hatóságokkal.
