Egy hajszálon múlott a hetvenéves Magyar Szó fennmaradása. Akár semmivé válhatott volna a sok munka, igyekezet, odafigyelés, áldozat, könny, verejték, küzdelem, néha harc, máskor bűvészi lavírozás, sokszor kötéltánc, de leginkább a kitartóan és makacsul az olvasó igényének kutatása, tájékoztatása, illetve a magyar érdek szolgálata, a közös cél, a fenn- és itt maradásnak a felvállalása, hirdetése, és persze a legfontosabb: az érdekeink képviseletének felvállalása. Nem szeretnék patetikus lenni, de jómagam és kollégáim közül szinte mindannyian erre tették fel az életüket. Ez hajtott bennünket nap mint nap az újabb kihívások felé és a nehézségek leküzdése irányába. S tettük ezt rendületlenül, zokszó nélkül, mindig kevés pénzért, de legalább biztonságban tudván magunkat és közös szerelmünket, a Magyar Szót.
És akkor jött a médiatörvény-csomag, sürgősségi eljárással. Ki tudja már összeszámolni, hogy hány efféle buktatót, rejtett nehézséget, burkolt változtatást éltünk át korábban. Most a magánosítási elvárás, amelyet az Európai Unió kíván meg tőlünk, valamint az állam kivonulása a tájékoztatás finanszírozásából volt a bűvös elképzelés a módosításhoz. Szét kell választani a hatalmat és a médiát, azért hogy szabad, független, pártatlan legyen a tájékoztatás, és ezért nem finanszírozható tovább a tájékoztatási eszközök egyetlen formája sem az állami költségvetésből – ez volt a jelszó, úgy is mondhatnánk a doktrína. Meg a versenyképesség fenntarthatósága, mindenki induljon egyszerre a startvonalról, a sípszó elhangzása után, avagy 2015. július 1-jétől.
El tudják képzelni, hogy a Magyar Szó egy maratoni futáson – mondjuk jövő szombaton Magyarkanizsán – a Politika, a Danas, a Dnevnik meg a Blic társaságában a saját mezében és saját sorszámával elindul a hosszú és akadályokkal teli pályán? Gondolom, az első fordulóban ledöntöttük volna a lécet, de lehet, hogy a lyukas tornacipőnkben még addig se jutottunk volna el. Nem fokozom tovább a rémképek felvillantatását. Szerencsére nem kell ily módon megmérettetnünk, mert Belgrádban a parlamenti és hatalmi berkekben még a törvénytervezet napvilágra kerülését megelőzően a VMSZ képviselői megfontoltan tárgyalva, okosan érvelve és az európai mércékre hivatkozva sikerrel jártak a vajdasági magyarság érdekében, a nyomtatott tájékoztatási eszközök, a Magyar Szó és a Hét Nap fennmaradásáért vívott küzdelemben. Ennek köszönhetően fellélegezve mondhatjuk, hogy a Magyar Nemzeti Tanács alapítása alatt, abban a formában, mint eddig is, tehát gazdasági társként, azaz kft.-ként működünk a jövőben is, a törvény elfogadása után.
De ez még nem volt elég ahhoz, hogy zavartalanul biztosítani tudjuk további fennmaradásunkat, ehhez szükségeltetett a normatív támogatás is. Hiszen a Magyar Szó megjelenéséhez négy fontos bevételi forrás nélkülözhetetlen: a lapeladás, a hirdetésekből befolyó pénz, az anyaországi, önkormányzati és egyéb donáció, pályázati segítség és a legfőbb bevételi forrásunk a tartományi támogatás, azaz a közkedvelt nevén a havi dotáció. Ezt az utóbbit fenyegette a végveszély az új jogszabály miatt, de szerencsére, köszönhetően annak, hogy a VMSZ illetékesei idejekorán, még a törvény elfogadása előtt, gyorsan és határozottan lépve, felkaroltak bennünket, ez a támogatás most már meglesz.
Azt is mondhatnám, fellélegeztünk. De egy főszerkesztő sohasem ejthet ki ilyet a száján, nem teheti ezt. Továbbra is résen kell lennünk, odafigyelni minden momentumra, minden változásra, minden pályázatra, lehetőségre. De legfőképpen, Önökre kell figyelnünk kedves Olvasóink, mert Önök nélkül nincs értelme az egésznek. Én nap mint nap azért teszek, hogy még jobb, igényesebb s a közös érdekünket szolgáló lapot készítsek munkatársaimmal együtt. A hetven év és a Magyar Szóért vívott küzdelem kötelez, de nemcsak ezért dolgozom folyamatosan a lap fejlesztésén, hanem szakmai elkötelezettségből, és azért hogy arra ösztönözzem az olvasótáborunkat, hogy még inkább ragaszkodjanak a Magyar Szóhoz.
Vegyék az újságunkat, ez a lap jár önöknek, éljenek vele, mert csak együtt, közösen összefogva tarthatjuk fenn.
