A meggyilkolt Tijana Jurić ügyében egy fél biztosan leszerepelt. A sajtó. Annak, ami a kislány eltűnésétől holttestének megtalálásáig, majd azt követően zajlott, semmi köze az újságíráshoz. Maga a tény, hogy az országban tájékoztató médiaházak egy nagyobb része kizárólag a bulvár kategóriájába sorolható, nem bír a meglepetés erejével, ugyanakkor ismét bizonyították, hogy ha a színvonal és a szakmaiság hiányáról van szó, folyamatosan képesek lekörözni saját addigi legjobb teljesítményüket.
Míg folyt a nyomozás és a kutatás a kislány után, igazolt volt, hogy a lapok nap nap után címlapjukon jelentették meg a gyermek képét és egy kapcsolódó szöveget. Ugyanakkor az idő egyre telt és a média valami újat kellett, hogy felkínáljon közönségének. Az, hogy eltűnt egy gyermek, aki előtt ott áll az egész élet, már nem volt elég szenzációs. Néhány napilap elkezdett Tijana édesapjának a múltjával foglalkozni, megpróbálták kibogozni, hogy vajon mivel foglalkozik Belgiumban, nem keveredett-e esetleg kétes ügyekbe, amelyek végül a lánya elrablásához vezettek. Ezt követték az állítások, hogy a férfi hatalmas összegekkel tartozik uzsorásoknak és azok rabolták el Tijanát, hogy így kényszerítsék fizetésre az apát. Ha a gyermek hozzátartozóinak esetleg nem okozott volna elég fájdalmat Tijana eltűnése, a sajtó tett róla, hogy kínjuk fokozódjon és ne csak a kétségbeeséssel kelljen megbirkózniuk, hanem a becsületükön ország világ-előtt esett sértést is kénytelenek legyenek feldolgozni.
Majd amikor napvilágot látott a hír, hogy Dragan Đurić bevallotta a tett elkövetését és a rendőrségnek megmutatta a helyet, ahol elásta az áldozat holttestét, a sajtóban megjelentek a „gyilkos”, „szörny”, „beteg” és hasonló jelzők. Valóban, a bűncselekmény feltehetőleg minden normális érzésű, szellemileg ép embert letaglózott, ugyanakkor Dragan Đurić egyelőre gyanúsított, azt pedig, hogy beteg-e, vagy sem, nem az újságírók hivatottak megállapítani.
Ezen a ponton valóban azt hittem, hogy ennél mélyebbre már egyik lap sem süllyedhet, ugyanakkor hamar kiderült, tévedtem. Tijana temetésének napján az egyik napilap honlapján megjelentették tizenhárom, a régió országaiban eltűnt fiatal fényképét, a kísérőszövegben pedig egyértelműen arra céloztak, megtörténhet, hogy e fiatalok ügye is tragikus kimenetelű lesz. Az is túllépi az erkölcs és a jó ízlés határait, hogy bizonyos sajtóorgánumok naponta jelentettek, jelentetnek meg interjút a gyanúsított édesanyjával. Vajon milyen választ várnak egy anyától, akinek a fiát azzal gyanúsítják, hogy elvette egy másik anya gyermekének az életét? Olyant, amelyből kiderülne, hogy a „szörnyeteget” felnevelő nő maga is „monstrum”, vagy esetleg arra számítanak, hogy az asszony nyilvánosan megtagadja fiát?
Ismét alátámasztást nyert, hogy bizonyos médiumokban a szenzációhajhászás és az olvasottság minden áron történő növelése előbbre való mindennél. Egyedül az eladott példányszám és a nézettségi mutatók számítanak, az érintettek, hozzátartozók, vagy egy szélesebb közösség érzései már kevésbé. Pontosabban, nem is mellékesek a mások érzései, hiszen a bulvársajtó ezeket zsákmányolja ki és értékesíti. Úgy tűnik, az újságírók számára nem csak az érintettek lelkivilága lényegtelen, hanem a Szerbiai Újságírók Kódexe is. Mivel egy negyven oldalas dokumentumról van szó, csupán az egyes fejezetek címét idézném: valósághű tájékoztatás, függetlenség, az újságíró felelőssége, újságírói fegyelem, az informátorokhoz való viszonyulás, a privát szféra tiszteletben tartása, munka tisztességes eszközökkel. Azt hiszem egyértelmű, hogy a lapok és az újságírók többsége megfeledkezett arról, mi is szerepel a kódexben, vagy soha nem is ismerte annak tartalmát.
Nagyjából ezeket a problémákat elemezte a minap a két legnagyobb szerbiai újságíró-egyesület is. Egyebek mellett arra emlékeztettek, hogy a tény, a feltételezés és a találgatás nem ugyanaz. Ezek összekeverése különösen veszélyes, amikor egy, a szóban forgó tragédiához hasonló esetről van szó.
De mielőtt azt hinnénk, hogy csupán a sajtó szerepelt le az ügyben, vagy feledkezett meg feladatáról, felhatalmazásának határairól, érdemes emlékeztetni Nebojša Stefanović belügyminiszter azon sajtótájékoztatójára, ahol a kislány holtteste megtalálásának körülményeiről és a gyanúsítottról beszélt. Dragan Đurićot szörnyetegnek nevezte, sajnálatát fejezte ki, hogy eltörölték a halálbüntetést, reményét fejezte ki, hogy Đurićot a lehető legszigorúbb börtönbüntetésre ítéli a bíróság, majd bejelentette, hogy beszélgetést kezdeményez Nikola Selaković igazságügyi miniszterrel, hogy a gyanúsítottat biztosan megfelelően ítéljék el. Az igaz, hogy Stefanović egy kislány édesapja, ezért érintette feltehetőleg érzékenyen az ügy, ugyanakkor ott, azon a sajtótájékoztatón, belügyminiszterként és nem apaként szólalt fel. Ideális esetben egy belügyminiszter senkit nem minősíthet nyilvánosan szörnyetegnek, valamint nem lépheti túl hatáskörét és nem befolyásolhatja a bíróságok munkáját. Sőt, azok munkáját elméletileg senki nem befolyásolhatja, még Nikola Selaković igazságügyi miniszter sem, akinél Stefanović eljárni készült a megfelelő ítélet meghozatalának érdekében.
Kiábrándító, hogy nincs olyan pillanat, nincs olyan ügy, amikor mindenki képes félretenni személyes érdekeit, számításait, és csupán arra a másikra gondolni, akit az ügy a legszemélyesebben érint.
