Mark Twain amerikai író egyszer azt találta mondani, hogy semmi jobb nem történhet az emberrel, minthogy szerencsésnek szülessék. Alighanem semmi szükség arra, hogy példákkal éljünk e gondolat igazáról, hisz valamennyien naponta a saját bőrünkön tapasztaljuk, és környezetünkben látjuk.
Mi sem természetesebb, a bölcsesség a sportra is érvényes. Nem olyan mértékben ugyan, hogy a győzelmekhez és a nagy sikerekhez a szerencse magában véve elegendő, hisz azokért így vagy úgy rendre keményen meg kell dolgozni, a sok edzés és körültekintő előkészület azonban gyakran nem elegendő.
Itt van például két szerbiai kapitány esete. Aleksandar Đordević csak néhány hónapja, nagyon kevés edzői tapasztalattal került a kosárlabda-válogatott élére, amely az elmúlt években, pontosabban a 2009-es Eb-bronz és a 2010-es vb negyedik helye óta, csaknem teljes mai összeállításában semmi komolyra nem volt képes. Egyik oka ennek, hogy a válogatott, ugyanúgy, mint a honi szövetség is, tekintélyét veszítette társaság lett. Amíg utóbbi semmit sem tett a sportágért, és megelégedett azzal, hogy a pénztelenségre hárítja az összes mulasztást, addig, aki csak tehette, lemondta a címeres mezt, hacsak abból valamilyen haszna nem lehetett. Đordević is ezzel a szokással találta magát szemben, és a vb-re végül az elsődleges bő keretéből megmaradt 14 kosaras közül válogatott. Érdekes, másfél-két hónap alatt egészen csinos csapatot, harcias, önzetlen, célratörő gárdát formált belőlük, amely megmutatta, hogy nem önreklámcélú egyének, hanem a csapatérdeknek alárendelt társaságként is tud működni. Világos, persze, hogy Đordević nem kosarazni tanította meg a játékosait, hanem lelki mankóként elhitette velük, hogy arra is képesek, amire eleve nem tartották magukat hivatottnak. Félő, hogy ez nem nőhet ki gyakorlattá, hogy az érdekek változnak, s hogy a kosarasok egyike-másika, ha az élethelyzet és a magánkarrier úgy követeli meg, legközelebb majd úgy viselkedik, ahogyan most a távol maradók tették.
A másik oldalon Igor Kolaković már 8,5 éve állt a röplabdázók élén, előzőleg segéd volt, és szép klubkarriert is tud maga mögött. Ez idő alatt nyolc éremig vezette a válogatottat, volt Európa-bajnok és vb-harmadik is. S míg Đordević az egy időben zajló vb egyikén ezüstéremig jutott, Kolaković a másikon csak kilencedik lett. S miközben az elsőt istenítik, a másik kiábrándultan lemondott.
Roppant érdekes, hogy mindketten egyforma mérleget értek el. A vb-n az általuk irányított gárda ötször nyert, és négyszer veszített, a végeredményben mégis óriási a különbség.
Ennek egyik oka, hogy a két vb-t különböző rendszerben tartották meg. A kosárlabda vb-t ugyanúgy, mint a foci vb-t, így a szerb válogatott, mint korábban gyakran az olasz focisták, a csoporton csak átcsúszott, azután nagy meglepetésre tarolni tudott. Röplabdában a három legutóbbi vb-t más és más rendszerben bonyolították le. Nem tudni pontosan miért, de ily módon nagyon fontos lett a sorsolás. Az E csoportba így a világranglista 3., 4., 5., 6., 8., 11., 12. és 13. az F csoportba pedig az 1., 2., 7., 8., 10., 15., 19. és 26. jutott. Már ebből is látszik, hogy mekkora az aránytalanság, és ha a vb-t a kosarazók rendszere alapján tartják meg, Szerbia akkor sem megy sokra, hisz mint csoportmásodik a nyolcaddöntőben Finnországgal játszott volna, a negyeddöntőben pedig a címvédő Brazíliával. A taktikázás sem segített volna, hisz harmadikként a negyeddöntőben a vendéglátó lengyelek, negyedikként pedig már a nyolcaddöntőben a brazilok következtek volna. Vegyük úgy, hogy Kolaković és a röplabdázók eleve nem számíthattak az elődöntőre. Mint ahogyan a kosarazók nem verték meg sem a spanyolokat, sem az USA-t, a röplabdázók sem nyerhettek volna a lengyelek vagy brazilok ellen.
Mi marad végső következtetésként? Csak Mark Twain és a remény, hogy a röplabdázóknak máskor majd jobb lesz, a kosarasokat pedig újra a szerencse is kíséri.
