December lévén közeledik az Európai Tanács soron következő ülése. A jól bevett szokásnak megfelelően ebben az időszakban a belgrádi sajtóban csak úgy hemzsegnek a találgatások – olykor összeesküvés-elméletek – Szerbia európai útjának következő állomásával, illetve annak elérésével kapcsolatban. Ami évekre visszamenőleg – így az idén is – közös ezekben az írásokban, hogy előszeretettel Németországot tüntetik fel fő gonoszként, amely nem hajlandó megnyitni Szerbia előtt az ajtókat, és újabbnál újabb feltételekhez köti az ország európai integrációját. Így volt ez a tagjelöltség elnyerése előtt, majd később, a csatlakozási tárgyalások megnyitásának, az első kormányközi konferencia megtartása dátumának kitűzése előtt és most is, amikor Szerbia arra vár, hogy megnyíljon a csatlakozási tárgyalások első fejezete, azaz fejezetei.
Bár az EU egyik alapelve az egyenlőség, tény és való, hogy a tagállamok némelyike nagyobb befolyással bír a másiknál. Vitán felül áll, hogy Németország, politikai és gazdasági szempontból egyaránt, az unió egyik legbefolyásosabb tagállama, de az is meglehet, hogy az egyik szót nyugodtan elhagyhatjuk. Ilyen alapon nem meglepő, hogy az ország különösen szigorúan kezeli az európai közösséghez csatlakozni kívánó országokat. Egyesek bántóként élik meg a német befolyást, mások azonban szinte kívánatosnak tartják azt: „Kevésbé félek Németország erejétől, mint annak tétlenségétől” – mondta 2011-ben Radoslaw Sikorski akkori lengyel külügyminiszter. Szerbia feltehetőleg nem osztja a lengyel diplomácia volt vezetőjének meglátását.
NEM TITKOLTÁK
Az uniós tagság önkéntes alapon történik. Senki nem kényszeríti egyik országot sem, hogy csatlakozzon a közösséghez. Amikor azonban valamelyik állam arra az elhatározásra jut, hogy jövőjét és boldogulását az EU-ban keresi, pontos játékszabályokhoz kell tartania magát. Ugyanígy van ez a mindennapokban is: ha valaki mondjuk, egy kézimunkakörhöz kíván csatlakozni, annak vagy tudnia kell kézimunkázni, vagy hajlandóságot kell mutatnia arra, hogy elsajátítsa a kötés és hímzés csínját-bínját. Ahogyan a koszovói kérdés a szerb állam és politika egyik legfájóbb témája az utóbbi években vagy akár évtizedekben, úgy sarkalatos feltétele a helyzet kezelése, illetve megoldása az ország európai integrációjának is. Ciprus után az EU biztosan nem engedné meg, hogy köreihez egy, területi integritása kapcsán más országgal vitában álló állam csatlakozzon. Mindezt senki sem titkolta a szerb államvezetőség elől, és a brüsszeli vezetőség időben tudatosította, hogy a Belgrád és Pristina közötti kapcsolatok rendezése kiemelkedő feltétel Szerbiával szemben. Feltehetőleg ezzel és nem a túláradó lelkesedéssel vagy személyes szimpátiával magyarázható az is, hogy 2012-ben Ivica Dačić akkori szerb kormányfő Brüsszelben tárgyalóasztalhoz ült koszovói kollégájával, Hashim Thaçival. Az olykor éjszakába nyúló tárgyalások és részmegállapodások után végül megszületett a brüsszeli megállapodás is, amely egyik lényegbeli rendelkezésének értelmében a pristinai törvényekkel és alkotmánnyal összhangban összeállított statútum mentén meg kell alakulnia a koszovói szerb községek közösségének.
Visszatérve Németországra, a Bundestag tavaly fogadta el a határozatot, amely egyrészről azt a feltételrendszert állítja fel, amelyhez az első kormányközi konferencia megtartásának támogatását kötötték Berlinben, másrészről pedig pontosan lefekteti, hogy mit vár el az ország Szerbiától a csatlakozás hátralevő szakaszában. A határozat szerint a legfontosabb feltételek egyike Szerbia észak-koszovói párhuzamos intézményrendszerének felszámolása és egy teljesen új biztonsági, valamint igazságügyi rendszer kiépítése. Az új biztonsági és igazságügyi rendszernek a koszovói kormány politikai ellenőrzése alatt kell állnia, és finanszírozása csakis a koszovói állami költségvetésből valósulhat meg. A Belgrád és Pristina közötti korábbi megállapodások és a brüsszeli megállapodás, illetve azok alkalmazása kiemelkedő feltétel tárgyát képezik.
A határozatban a Bundestag elégedetten konstatálta, hogy a brüsszeli megállapodás értelmében Szerbia és Koszovó nem akadályozhatja egymás európai integrációját, ugyanakkor a német parlament álláspontja szerint a Szerbia és Koszovó közötti kapcsolatok normalizálódásának túl kell lépnie ezen a kereten. A cél egy jogilag kötelező erejű megállapodás, amelynek értelmében Szerbia és Koszovó majdan az EU tagállamaiként függetlenül gyakorolhatják jogaikat, és tehetnek eleget kötelezettségeiknek. Ennek a szerződéses megállapodásnak a tagfelvételi tárgyalások lezárása előtt kell megszületnie, áll egyebek mellett a határozatban.
MEGKERÜLHETETLEN KÖTELEZETTSÉG
Egyszerű nyelvezettel megfogalmazott és világos feladatokról van szó. Magától értetődik, hogy az előbb említett jogilag kötelező erejű megállapodás, amelyet Szerbiának a tagfelvétel előtt kell aláírnia, nem más, mint Koszovó államiságának Szerbia részéről történő elismerése. És legkésőbb ekkor, egyetlen lehetséges logikus lépésként, módosítani kell majd a szerb alkotmányt is, amelynek preambulumában többé már nem állhat az, hogy Koszovó Szerbia részét képezi.
Azzal kapcsolatban, hogy Németország mikor járul hozzá a csatlakozási tárgyalások első fejezeteinek megnyitásához, a napokban a belgrádi német nagykövetségen elmondták: akkor támogatják a 35-ös, koszovói kérdést taglaló fejezet megnyitását, ha Szerbia teljes egészében végrehajtja a brüsszeli megállapodásból fakadó kötelezettségeit, és hajlandóságot mutat arra, hogy folytassa a párbeszédet Pristinával. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a tárgyalások azért szünetelnek hosszabb ideje, mert Koszovóban szinte fél évnek kellett eltelnie a parlamenti választásokat követően ahhoz, hogy a héten megalakuljon a kormány.
Nem vagyok híve az összeesküvés-elméleteknek, és nem látom értelmét a találgatásoknak, hogy a vitathatatlan helyzet ellenére miért jelennek meg a belgrádi sajtóban olyan írások, amelyek szerint Németország folyamatosan új feltételekkel bombázza Belgrádot. Bár Szerbiában hagyománya van a Németország-gyűlöletnek, senki számára nem jó, ha a szóban forgó országot és a Nyugatot vérszívó élősködőként vagy rémületes mumusként igyekszik feltüntetni a sajtó. Egyszer végre jó lenne nem tettetni a hülyét, becsületesen és következetesen tartani magunkat a játékszabályokhoz, vagy ha azok nem tetszenek, elhagyni a játékteret.
