A Nagy Háború kitörésének századik évfordulójára tavaly Európa-szerte megemlékeztek. Kulturális programok, színházi előadások, az alkalomra készült játékfilmek, vitafórumok, tudományos tanácskozások, a háború kirobbanásának körülményeit elemző kötetek, történelmi visszatekintők, újságcikkek foglalkoztak a centenáriummal, különös hangsúlyt fektetve a szarajevói merényletre. Azt gondolhatnánk, hogy száz év elteltével közeledtek az álláspontok, az idő múlása segített a köd eloszlatásában és a dokumentált tények tükrében egyetértés született az egykori szemben álló felek között a háború megítélését illetően. A tavalyi események azt bizonyítják, hogy ez koránt sincs így, amire az lehet a magyarázat, hogy a száz évvel ezelőtti események még mindig nem tekinthetőek „tiszta történelemtudományi anyagnak”, hanem egy évszázad elmúltával is az érintett területeken bizonyos tekintetben a politikai csatározások részét képezik.
Egyesek azt az álláspontot képviselik, hogy a nemzeti hősként ünnepelt Gavrilo Princip merénylete Ferenc Ferdinánd trónörökös ellen csak ürügyként szolgált az első világháború kirobbanásához, hiszen az Osztrák–Magyar Monarchia és Németország már rég készültek a háborúra. Nem kevesen osztják ugyanakkor azt a véleményt, hogy Princip egyszerű bűnöző volt, akinek a Szerbiából támogatott terrorista cselekedete vezetett a világégéshez. Mások szerint is a szarajevói merénylet nélkül nem következik be az első világháború, hozzáteszik azonban, hogy a nagyhatalmak gyorsan elfelejtették a merényletet és Szerbiát, és kizárólag saját érdekeiket szem előtt tartva sodródtak bele a háborúba, nem számolva annak katasztrofális következményeivel. Újfent tehát több nézőpontból is tudomást szerezhettünk a szarajevói merénylet körülményeiről, még csak maga az áldozat, Ferenc Ferdinánd trónörökös változatát nem hallottuk a történtekről. Svetislav Basara éppen ebből a hiánypótló szemszögből meséli el Anđeo atentata (A merénylet angyala) című regényében a szarajevói történéseket.
Ferenc Ferdinánd a tisztítótűzben van, ahol túlvilági titkárának, Berhtoldnak diktálja meglátásait a szarajevói merényletről, annak előzményeiről és következményeiről. Az ellene elkövetett merénylet szervezőinek hosszú listáját taglalja, elmondása szerint a merényletet száz évig tervezték, a konspirátorok között jeles európai művészek és politikusok is voltak. „Engem nem csak megöltek” – mondja. „Engem rituálisan feláldoztak a szocializmus, az emberi jogok és az összes modern biszbasz Leviatánjának oltárán, csak hogy a tömeg szabadon átengedhesse magát állati ösztöneinek és zavartalanul elégíthesse ki szükségleteit. Ez a személyem ellen elkövetett merénylet háttere, egyben az első világháború kitörésének valódi oka.” A részletbe menően taglalt, rengeteg mulasztás, könnyelműség és téves megítélés egybeesését megkövetelő merényletet egy hollywoodi limonádéfilm egyszerre szánalmas és hihetetlen jelenetéhez hasonlítja. Az esetre talán csak a jövőből kaphatunk logikus magyarázatot, ha figyelembe vesszük a következményeket: „… a személyem ellen elkövetett merénylet sikeressége – amelynek a logika összes törvénye szerint sikertelennek kellett volna lennie – sarkig tárta az ajtót a sikertelen emberek, a felesleges dolgok és az értelmetlen jelenségek megállíthatatlan felemelkedéséhez és sikeréhez.”
A túlvilágról érkező hang nem újdonság Basara művészetében. A Srce zemlje (A föld szíve) című regényében Nietzsche interjút ad a túlvilági irodalommal és filozófiával foglalkozó, Zembla elnevezésű londoni magazinnak. A testétől és az anyagi világ terheitől megszabadult lélek sokkal tisztábban látja át az eseményeket az árnyékvilágban lévőknél, akiket földi létük határai korlátoznak ebben. Az elbeszélői pozíció kiváló lehetőséget nyújt a szerzőnek, hogy visszájára fordítva a történelmi értelmezéseket, megalkossa saját – művészileg hiteles – magyarázatát az első világháború kitöréséhez vezető kulcsfontosságú eseményekről.
A síron túlról érkező hang mellett Basara más, korábbról ismert témái is feltűnnek a regényben: az ember eltévelyedésének kiváltó okaként újra felvetődik a heliocentrikus világkép kérdése; szóba kerül a francia forradalom, amely a legalsóbb néprétegek kedvében járva felszámolta az isteni rendet; ismét szó esik Nietzschéről, Freudról és Wagnerről; felemlítődnek a reformáció negatív hatásai; és ezúttal is szóba kerül a kommunista Jugoszlávia szürreális volta, amelynek marxizmusa – mint kiderül – nem Marx Károlytól, hanem a Marx fivérektől ered. Az (ál)dokumentumokkal nagy előszeretettel élő szerzőre jellemzően a regény két hosszú fejezetét követő Correspondance Diplomatique című függelékben az Egyesült Államok hatvanas évekbeli belgrádi nagykövetének feleségéhez írt levelei, a szovjet nagykövetnek a külügyminiszteréhez írt szigorúan bizalmas, a jugoszláv titkosszolgálat által elkobzott irata és Titónak egy Sztálinhoz írt levele található.
Basara tudja, hogy a régió történelmében minden összefügg mindennel, (ahogyan a szarajevói merénylet kilencvenedik évfordulója alkalmából írta:) „a Gavrilo Princip által kilőtt golyó még mindig itt kering a térségben”, az egyes események gyakran nem különíthetőek el egymástól, az előzmények évtizedekre vezethetők vissza, a következmények pedig évtizedekkel később is éreztetik hatásukat. Ironikus történelemleckeként is olvasható legújabb regényében sincs ez másképp, az események itt is sokszor elindítójuk szándékától teljesen eltérő irányt vesznek. Ha Princip például előre látja azt, ami később történni fog, a trónörökös helyett inkább saját fejébe lő, mondja az elbeszélő Ferenc Ferdinánd, hiszen az Ifjú Bosznia tagja saját elmondása szerint állítólag azért lőtt a trónörökösre, hogy a délszláv nemzetek felszabaduljanak az Osztrák–Magyar Monarchia császárának járma alól, viszont csak azt érte el, hogy harminc évvel később az OMM császára helyett az OMM egyik őrmestere került a délszláv nemzetek élére, nem más, mint a lelőtt Ferenc Ferdinánd törvénytelen fia: Josip Broz Tito.
Szerzői csavarjaival, első pillantásra öncélúnak tűnő játékosságával Basara ügyesen rántja le a leplet a tabuként kezelt „nagy igazságokról” és a hagyományos értékek álarcai mögé rejtőzött romlottságról. A fiktív Ferenc Ferdinánd szellemébe bújva sziporkázó szarkazmussal számol le a mítosszal és a mitománokkal, abszurd humorral karikírozva ki az osztrák dekadenciát és nagyképűséget, akárcsak a szerb hanyagságot és harciasságot („Lehetetlen harcolni olyan nemzet ellen, amelyben kísértetek a fő hangadók, amelyben a történelmet kitalált személyek kreálják, és amelyben nem létező személyek fényes pályát futnak be.”). Szellemes megnyilvánulásaiban Svetislav Basara egy különleges szűrőn keresztül láttatja a valóságot, groteszk torzításokkal összpontosítva a figyelmet a lényegre. A merénylet angyala című regényében is a rá jellemző sarkított formában mond társadalomkritikát, leleplező szándékkal parodizálva a történelmet és a körülötte levő világot – leginkább azokat, akik naponta hivatkoznak a történelemre, holott nem tanultak belőle semmit.
