– Hogy ez nekem milyen jól áll! – kiáltott fel a tükör előtt Maja Gojković, amint a Novi Pazarból frissen érkezett szép csadort próbálgatta. – Azt hittem, öregít majd, de egyáltalán nem, ráadásul az arcom sem tűnik torzabbnak attól, hogy nem látszik a hajam és homlokom… És ez a fekete szín, nahát! Utoljára akkor kísérleteztem vele, amikor a Néppártomat áldoztam oda Dinkić régióinak kedvéért… Emberek, telitalálat ez a csador, telitalálat, ha mondom! – mosolyodott el önelégedettséggel, és azon szerencsés nők millióira gondolt, akiknek mindennap megadatik a lehetőség, hogy efféle kivételes kelmét öltsenek magukra.
Valahogy így képzelem el képviselőházunk elnök asszonyának készülődését Iránba, miután megérdeklődték helyette, hogyan is kell ott egy nőnek tisztességesen felöltöznie. Azt is mondhatták neki, hogy mivel ő szerbiai, s mivel vallási meggyőződései sem egyeznek az ottaniakkal, nem kötelező a csador viselése, sőt, csupán néhány protokollszabályhoz kell tartania magát, és ennyi az egész. De az elnök asszony többet akart. Jó benyomást akart kelteni, amit csak úgy lehet, hogyha jelmezben megy. Már magam előtt látom, ahogyan egy karneváli ruciban rázza a rongyot, ha egyszer Rióba invitálja valaki. A köré gyűjtött szakmai-politikai szempontból alaposan megpatkoltnak számító csapat biztosan el tudná könnyen intézni ezt is. Mert ha Irán, akkor csador, ha meg Rio, akkor karnevál. Ezt látták a tévében.
– Ez tényleg Maja!
– Nézd má’, hogy beöltözött!
– Hát ez tisztára úgy néz ki, mint a Batman, csak női változatban!
– És most egész nap ott ebben csatangol?
– De biztos rájöttek a repülőtéren, hogy ezek a szerbiai vendégek?
– Na mi van, tán megtért?
– Itthon is ebben feszít majd?
Hallatszottak a hazai reakciók, amikor először pillantottuk meg a vendégeskedő öltözetét ábrázoló képsorokat.
Volt az esethez hozzáfűznivalója a közélet iránytűt még teljesen el nem veszített néhány tagjának is. Ők sem tudták, sírjanak-e, vagy nevessenek, aztán a többségük inkább a sírás mellett döntött elsősorban azoknak a nőknek a jogaiért aggódva, akik már évtizedek óta küzdenek Iránban (is) egy maroknyi szabadságért, hogy aztán küzdelmük egyik mélypontjaként pont egy európai vezető mutassa meg nekik a középső ujját, és üzenje oda: mit akartok, ez így tök cool.
És akkor, visszatérve Iránból, kipihenten, csadortalanított mivoltában, megnyilatkozott minekünk maga az elnök asszony. Ő még sohasem szégyenítette le az országot. Iránban pláne nem. Ő csak kedves akart lenni. Ez sikerült – hangoztak éterbe gügyögött meggyőző szavai. Aztán rákérdeztek arra, hogy mégis, de tényleg, mégis miért. És akkor megvilágosodott a nemzet. Az elnök asszony elmagyarázta, hogy Irán még mindig nem ismerte el Koszovót. És nem is fogja. Egy ilyen országnak pedig valahogyan meg kell hálálni az elvszerű hozzáállást. Ezért aztán mi sem természetesebb, ugye, mint rendelni Novi Pazarból egy csadort és Teheránba röppenni. De miért kellett ennek a hálának véget vetni, amint hazautazott? Szerintem aki hálás, annak mindig hálásnak kell lennie, talán csak nem ér véget a hála, amint a repülő ismét landol a belgrádi Nikola Teslán? Vagy mégis? Furcsa egy hálaadás, furcsa szokások…
A tragédia nemcsak abban van, hogy valakinek eszébe jutott ilyesmi az ország harmadik legrangosabb tisztségét betöltve, hanem inkább abban, hogy a társadalom körülményei olyanok, hogy az egész körülötte lévő elnöki apparátusban nem akadtak elegen ahhoz, hogy ezen ötletéről lebeszéljék. Abban, hogy mindez gond nélkül simán végbemehetett, s még arra is van lehetősége az illetőnek, hogy utána sózza az agyunkat, miért volt jó az, amit csinált. S egy jó adag tragédia van még abban is, hogy sokakat a mindennapi nincstelenség és kiüresedettség miatt egyáltalán nem is tudja érdekelni, mit üzent nekünk és az irániaknak a képviselőház elnöke, amikor véghezvitte bravúros elképzelését.
