Az uniós integráció gyorsasága politikai és nem felkészültségtől függő kérdés. A múltban ezt számtalanszor bizonyította az EU, számomra a leginkább akkor, amikor „nagy bővítést” hajtott végre, meg akkor, amikor Romániát, Bulgáriát befogadta egy kalap alatt. Senki sem gondolta komolyan már az idő tájt sem, hogy e két állam legalább annyira felkészült a tagságra, mint például korábban Magyarország. Kritériumok vannak, azokat teljesíteni kell, s aztán mégis az uniós csatlakozáshoz szorosan nem kötődő kérdések befolyásolhatják, hogy Brüsszelben az adott állam esetében egy évig, két évig, netán tovább tart-e eldönteni, jöhet-e a következő lépés.
Szerbia esetében korábban az Európához közeledés minden alkalommal a választások eredményétől függött. Amíg veszélyt jelentett a radikális blokk, addig az EU tisztségviselői is igyekeztek rámutatni arra, milyen politikai opciónak lenne ildomos nyernie Szerbiában. Hága kérdése volt talán a következő legnagyobb mérföldkő a csatlakozások terén, Carla del Pontéről többet hallottunk a tévében mint a köztársasági elnökről, színpadi bohózatok, politikai kabarék főszereplője lett csakhamar. Koszovó mindig is problémát jelentett, de igazán csak az utóbbi években „jött divatba”, amikor már lezárult a „hágai fejezet” (valójában persze nincsen az akkor még meg sem nyitott tárgyalásoknak ilyen nevű fejezete). Emlékszem még a lábjegyzet-históriára a csillagocskával, a „regionális fórumokon történő pristinai részvétel” engedélyezésére, amiről annyit beszéltek politikusaink. Valahogyan mégis eljutott országunk a tagjelöltségig, számtalanszor kapott pozitív és elmarasztaló üzenetet is, de jelölt lett, s ez a lépés is akkor következett be, mint az összes többi: amikor már mindenki azt hitte, soha be sem fog következni.
És akkor beköszöntött hazánkba a jelenlegi kormányfő egyszemélyes demokráciája, ami annyira elbűvölte az európaiakat, annyira összhangban van az európai alapértékekkel, hogy a csatlakozási tárgyalások elindítását is lehetővé tette. Rámutatnak ugyan azóta is a jelentések – melyektől korábban minden hazai politikus rettegett, hiszen rendre ellehetetlenítették a nagyobb lépést az unió felé, dicsértek és elmarasztaltak, szóval olyan „se jobbra, se balra” jellegűek voltak – arra, hogy nem (eléggé) szabad a média, hogy nem (eléggé) független az igazságügy, lehetne jobb a korrupcióellenes harc, de mindez mára már nem annyira érdekes, hiszen megint csak teljesült egy politikai elvárás, paroláztak Brüsszelben a belgrádi és pristinai vezetők, ami egy egyelőre meg nem valósult (például: szerb községek közössége), de „rendkívül ígéretes” megállapodással ért véget.
Egy kerekasztal-beszélgetésen hangzott el, hogy Szerbia legjobb unióval szembeni taktikája az, ha továbbra is fenntartja a nacionalista fordulattól való félelmet, miközben kooperatív lesz a Nyugattal. Egy másikon meg az, hogy a jelenlegi rezsim taktikája tökéletes: a világ felé teljes szelídséget mutat és mindent megtesz, amit a nagyhatalmak kérnek tőle, az országon belül pedig korlátozza az intézményrendszer működését, egysíkú gondolkodást terjeszt, személyi kultuszon nyugvó hatalmat épít. Valahol itt tartunk ma, sírva tapsolva a csatlakozási tárgyalások kezdetének.
Mit tehet az egyszerű polgár? Remélheti, hogy ezen az európai úton a már említett kifelé ragyogást mutató kép hoz egy-két befektetőt, nyit új munkahelyeket és évente minimum egy százalékkal megemeli államunk GDP-jét. Az lesz az igazi.