Talán annyira nem ostobák, ha először nem sikerült, másodszor is ugyanolyan módszerrel kísérelnek meg merényletet, nyilatkozta Zoran Đinđić miniszterelnökségének utolsó napjaiban.
Rendkívüli sajtóértekezletét azután hívta össze, hogy Bagzi, a zimonyi bűnbanda közlegénye, bérgyilkosa, teherautóval a kormányfőt szállító menetoszlop elé hajtott, hogy elvágja útját, s a közelben várakozó bűntársai minden létező fegyverből addig tüzeljenek, amíg bárki is életjelet ad.
A kormányfő arra célzott, hogy Milošević országlása alatt Vuk Drašković akkori ellenzéki vezetőt azonos taktikával kísérelték meg eltenni láb alól.
Talán nem annyira ostobák, hogy Zoran Đinđić elleni gyilkos merénylet után Boris Tadić államfő életére törjenek? De még mennyire, állítja Stjepan Mesić, Horvátország elnöke, aki az áprilisi szófiai energiaügyi csúcstalálkozón bizalmasan figyelmeztette Tadićot, hogy a zágrábi bűnüldöző és hírszerző szervek értesülései szerint biztonsága veszélyben forog.
Milyen súlyos bűnt követett el Szerbia elnöke, hogy halállal kellene lakolnia? Az összeesküvés elméletének szakértői szerint a hadsereg hagyományos szerepéhez ragaszkodó maradi tisztek sohasem bocsájtották meg Tadićnak, hogy mint véderőminiszter véget vetett a katonáit helyettesítő polgári szolgálatról folytatott hosszadalmas, meddő vitának, s elrendelte bevezetését. Ezzel egyidejűleg megkísérelte a fegyveres erőket, a katonai és hírszerző szolgálatot is a parlament, tehát civil ellenőrzés alá vonni.
Az előbbi katonai szellem, gondolkodásmód megszemélyesítője Zdravko Ponoš, a tavaly december végén menesztett vezérkari főnök. Mielőtt elhallgattatták volna, mintha politikus lenne, javasolta a nyugati hatalmaknak a koszovói háborút lezáró megállapodás felülvizsgálását, azt, hogy a fegyvermentesített övezetet a szerbiai hadsereg és rendőrség ellenőrzése alá vonhassa. A címzettek indítványát még elutasításra sem méltatták. Néhány nappal e nemzetközi incidens után megeredt a nyelve: a vezérkar leépítésével, a hadsereg szándékos anyagi lezüllesztésével vádolta meg felettesét, a honvédelmi minisztert. Önmagát a törvényalkotás fölé helyezte, s hatályos jogszabályokat kérdőjelezett meg. Például ismét a férfiasság mércéjének tüntette fel a katonáskodást, a polgári szolgálatot teljesítőket piperkőcöknek nevezte.
Ha hinni lehet a huzamosabb ideje Londonban élő Ratko Kneževićnek, Milo Đukanović egykori kebelbarátjának, bizalmi emberének, az előbbi titokzatos körök szövetséget kötöttek a cigarettacsempészés főkolomposaival, s közössen merényletet terveztek Tadić ellen. Az utóbbi időben hazai és külföldi lapokban oldalakat töltöttek meg terjedelmes nyilatkozatai. Azt állítja, hogy a maffia azután fújt riadót, hogy az idén április 27-én a karhatalom látványos erőfitogtatással őrizetbe vette Sreten Jocićot, eddig Szerbiában büntetlen előéletű polgárt, Joca Amsterdam néven közismertebb és hírhedtebb alakot. Nevét ismételten a sajtó tavaly novemberben emlegette, miután Zágráb óvárosában mérnöki pontossággal likvidálták Ivo Pukanić újságírót, a Nacional című sajtótermék tulajdonosát. A merénylet elkövetésével hét egyént gyanúsítottak. Valamennyien az alvilág sorkatonái közé tartoztak, mások időnként felbérelték őket, még gyilkosságra is.
Ki fogadta fel e gengsztereket? A horvátországi és a szerbiai sajtó Joca Amsterdam személyében fedezte fel a tettest, akit Stanko Subotić Cane, a cigarettacsempészés koronázatlan királya alkalmazta Pukanić likvidálásának megszervezésére.
Mindössze hat nappal Joca Amsterdam előállítása után a szerbiai rendőrség elfogta Željko Milanovićot, akit azzal gyanúsítanak, hogy felrobbantotta Pukanić autóját tulajdonosával együtt. Búvóhelyén annyi fegyverre bukkantak, mintha Zvezdan Jovanovićtól, Zoran Đinđić gyilkosától apai jussként örökölte volna. Nyilvánvalóan újabb likvidálásokra kapott megbizatást.
E lebukásokat megelőzően a horvátországi és a szerbiai illetékes szervek szoros együttműködést alakítottak ki, amely magába foglalta értesüléseik cseréjét is. Knežević közlése szerint a maffiavezérek attól tartottak, hogy a további letartóztatások, a bőrük mentése érdekében vádalkus tanúkká átvedlett gengszterek vallomása megpecsételi sorsukat. Ennek meggátolására Tadić ellen összeesküvést szőttek, hogy olyan zűrzavart szíthassanak, amely megbénítja a nemzetközi cigarettacsempészés ügyében a nyomozást.
E több párhuzamos, olykor egymást keresztező szálakon bonyolódó történet talán nem ver akkora port, ha Knežević nem Milo Đukanovićot – egykori ifjú antibürokrata forradalmárt, hol államfőt, hol miniszterelnököt, sikeres üzletembert, aki olyan értékes evilági javakat halmozott fel, hogy a mesés vagyonú Cane szegénylegény vele összehasonlítva – állítja ki a szervezett bűnözés főnökének.
Mi az igaz az egészből? Bár erősen kétlem, teljesen az sem zárható ki, mindez nem egyéb az uborkaidény kellős közepére időzített, kissé elbonyolított, túl sok szereplőt felvonultató, krimifilmre emlékeztető színes történetnél. Azt azonban nem a pihent agyúak eszelték ki, hogy a világ e meglehetősen huzatos részén sokan, nagyon sokan a dohányzás áldozatául estek.
Pedig életükben soha rá sem gyújtottak.
