Ki az a S iniša Vučinić, s milyen érdemeket szerzett, hogy büntetlenül, felelősségre vonás nélkül csaknem két évtizede azzal dicsekszik, hogy horvát, bosnyák polgárok tömegeit gyilkolta meg, vagy megparancsolta kivégzésüket, többször államcsínyt szőtt, a legfelsőbb törvényhozó testület, a képviselőház szétkergetésére fegyveres bandát szervezett, mint ágyúkat, harckocsikat is birtokló osztag parancsnoka szabályos csatát vívott a törvényes hatalom rendfenntartó közegeivel, üzletemberekre, vállalkozókra védelmi sarcot vetett ki, Zoran Đinđić miniszterelnök életének kioltásában tevékeny szerepet vállalt, újságírók, közéleti személyiségek likvidálásával fenyegetőzik.
Van elég gondjuk-bajuk az embereknek, létfenntartási gondokkal küszködnek, munkahelyüket féltik. Meg is feletkeztek volna erről a dicstelen akárkiről, ha egy hazafihoz méltatlanul szűkös anyanyelvén nem üzeni meg Miloš Vasić nemetközi hírű közírónak és Žarko Korać egyetemi tanárnak, szociáldemokrata vezetőnek: „minden kapacitásával“ igyekezni fog, hogy hamarosan kedvencük, Zoran Đinđić társaságát élvezzék.
Ez az ügyeletes botrányhős hozzávetőleg másfél évvel ezelőtt keltett közfeltűnést, miután Újvidék központjában valamilyen érdemeket szerzett operatőrök és fotográfusok megörökítették vasba verve. Nem hátul bilincselték meg, mint a jóval idősebb, nehéz mozgású Goran Kljajevićet, aki akkoriban a cégbíróság elnöke, s nem mellékesen a Zoran Đinđić gyilkosai elleni per vezető bírójának fivére.
Az önmagát feddhetetlen patriótának feltüntető Vučinićot éppen akkor tartóztatták le, amint zsebre vágta egy üzletemberre kivetett nem jelentéktelen sarcot. Mentségére azt sem hozhatta fel, hogy hazájának szent földjére beszivárgott idegen elemre vetette ki sajátos adóját. A kordokumentummal felérő fényképen Vučinić mosolyog. Elhárítom magamtól még annak a gondolatát is, azért olyan jókedvű, mert sejtette, hamarosan szélnek engedik.
Kétes nemzetközi hírnevét a Der Spiegel német hírmagazinnak adott nyilatkozatával alapozta meg. Azt állította, hogy Boszniában nagyszámú bosnyákot meggyilkolt, és sokaknak a kivégzésére parancsot adott. A világot megdöbbentő interjú után Vučinić azzal fenyegetőzött, hogy pert indít, óriási kártérítést kér, mert meghamisították szavait. Elhallgatott, miután azt válaszolták neki, hogy több tanú jelenlétében nyilatkozatának szövegét magnószalagra rögzítették.
A Dafiment piramisbank összeomlása után be nem állt a szája. Azt ismételgette, hogy a nemzetközi zsidóság fosztotta ki a szerb népet, s ha nem adják vissza a pénzt, elkobozzák a hazai zsidók vagyonát. Az államügyésznek hivatali kötelessége lett volna megindítani az eljárást, de ezt nem tette meg a szólásszabadság nemes ügyének védelmére hivatkozva. Ezzel érvelt, amikor Vučinić nagygyűléseken a tömegeket vérontásra, fosztogatásra, a közintézetek, a televízió ostromára buzdította.
Azokban a drámai napokban, amikor a törvényes hatalom elrendelte Slobodan Milošević előállítását, az Udvar ezt az időnként csetnikvajdát, máskor mocskos gárda parancsnokát, hol jobb-, hol baloldali radikálist tüntette ki bizalmával, hogy fegyveres osztag szervezésével és vezetésével gátolja meg a bírósági végzés végrehajtását. Nem rajta múlott, hogy vérfürdő nélkül Milošević feladta az erődítménnyé átalakított villáját
Mit kell még tennie, hogy a bűnüldöző szervek a törvény nevében fellépjenek ellene? Már régóta börtönben lenne a helye, nem is akármelyikben, lehetőleg az emberektől, településektől a legtávolabbikban, annak is a legelszigeteltebb zárkájának a legsötétebb zugában. Ettől azonban megóvták azok a titokzatos körök, amelyek Jupitert dicsőítik a személyében, az ökör szerepét pedig nekünk, bérből és fizetésből tengődő, tisztességes adófizetőknek szánták.
