Valamivel több mint hat évvel ezelőtt eminens személyeknek égett a talpuk alatt az anyaföld, s útra keltek az általuk annyira gyűlölt, megvetett nagyvilág felé.
Távozott szőrmével ékesített télikabátjában, viruló virágszállal a hajában Mirjana Marković, Milošević felesége. Híveinek, tanítványainak, harcostársainak népes tábora kísérte ki Vojislav Šešelj radikális vezért, hogy erélyes dörömböléssel bebocsátást nyerjen a hágai börtönbe. Elutazása előtt azt ígérte, hogy pörölycsapásai alatt kő kövön nem marad a nemzetközi törvényszéken. Mondta azt is, hogy Szerbiában bokáig gázolnak majd a vérben.
Szerencsére Šešelj röptéri jövendölése nem vállt be: nem tört ki polgárháború, s nem is zúzta szét a bíróságot. Annyit elért, hogy megtépázta e törvényszék tekintélyét, sőt le is járatta. Híveivel ellentétben ez nem tekinthető kizárólag egyéni érdemének. A bíróság ugyanis nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: ügyintézése vontatott, néhány ügyészt lelepleztek, hogy továbbították az adatokat hazájuk titkosrendőrségének, sőt fizetési listájukon is szerepeltek. A bírók egy része nem merült el a peranyag, a történelem, a földrajz tanulmányozásában, s találékonyságuk nem segített, hogy eligazodjanak a térképen. A tanúk nem elenyésző hányadának személyiségét kellően nem ellenőrizték, s a tárgyaláson derült ki, hogy feltűnési viszketegségben szenvednek, kalandorok, szélhámosok, vagy éppen a napidíj reményében kirándultak Hágába. A mulasztások, a melléfogások, az ügyészség, a szakértőknek beharangozott egyének felkészületlensége, felületessége következtében a hágai törvényszék önnmaga állította ki erkölcsi bizonyítványát.
Az ügyészség már a kezdet kezdetén felsült a vád szakértőjének feltüntetett első tanú szereplésével. Azt kellett volna bizonyítania, hogy a vádlott szította a népek, felekezetek közötti gyűlöletet, vérontásra, háborúra uszított. A tanú elismerte, hogy nem ismeri a szerb nyelvet, eredetiben nem is olvashatta az inkriminált szónoklatok szövegét, angol nyelven azokat tanulmányozta, amelyeket az ügyészség a rendelkezésére bocsátott.
Ha mellőzük az útszéli hangnemet, azt, hogy időnként úgy tűnt, hogy a vádlott a tárgyalótermet kocsmává züllesztette le, ésszerűen védekezett: ki szavatolja, hogy az ügyészség nem hamisított, önkényesen nem úgy állította össze a szöveggyűjteményt, hogy saját állítását igazolja. A szakértő nem jutott szóhoz a meglepetéstől, mert addig nem értesült arról, hogy a vádlott több mint ezer oldalnyi számos könyvet adott ki. A szakember nem értette feladatát, hogy e terjedelmes irományok elemzésével bizonyítania kellett volna a gyűlöletszítás vádjának megalapozottságát.
Személyes felelősség terheli Jean Claude Antonettit, a bírói tanács elnökét, aki eltűrte, hogy Šešelj durván, alpárian gyalázza az ügyészeket, az ellene valló tanúkat. Úgy bánt vele, mint egy atya eltévedt, tékozló fiával. Ha a másik két taláros társa nem szavazza le, nem ad hitelt annak, hogy a tanúk egy részét megfélemlítették. Ha tőle függött volna, nem indítanak külön eljárást a vádlott ellen, s nem marasztalják el, mert legutóbbi irományában felfedte három védett tanú kilétét, feltüntette még lakhelyüket is.
Šešelj hívei előre isznak a medve bőrére. Azt állítják, hogy az ügyészségnek semmit sem sikerült bizonyítania. A valóság másként fest. A vádlott a Milošević elleni perben tanúként annyi mindent önmaga javára írt, figyelmen kívül hagyva a bíró figyelmeztetését, hogy nem kell olyant vallania, amelyet felhasználhatnak ellene az ügyét tárgyaló perben. A jogtudománynak e sajátos doktora eskü alatt elismerte: Szerbiából a hadszíntérre vezényelték önkénteseit. Közvetlenül Fočában, Zvornikban, Brčkóban, Višegrádon elkövetett vérfürdő után a tettesek a kamerák előtt fontosnak vélték hangsúlyozni, hogy Šešelj csetnikjei. Hitelt érdemlő tanúk a törvényszék előtt azt vallották, hogy Herkócán név szerint felsorolta azokat a horvátokat, akiket el kell űzni, önkénteseiből verbuvált osztagai tevékenyen részt vettek az etnikai tisztogatásban.
Hat évvel Šešelj raboskodásának és két évvel bírósági tárgyalásának megkezdése után csak az a biztos, hogy semmi sem biztos.
Még olyan ítélet sem zárható ki, amely nem szolgál igazságot, s a jövőben nem riasztja el az esetleges martalócokat tettük elkövetésétől.
Noha több mint egy év elmúlt elfogása és kiszolgálása óta, a lehető legsúlyosabb bűncselekményekkel vádolt Radovan Karadžićnak jelentéktelen részletkérdésekre vonatkozó beadványaival sikerült meggátolnia, hogy a törvényszék szembesítse tetteivel. Megtehette, mert megengedték neki. Ennek a bírósági tárgyalásnak Karadžić a dramaturgja.
A törvényszék hosszasan megfontolta és meggondolta, vajon Richard Holbrooke egykori amerikai ingázó diplomata szavát adta-e Karadžićnak, ha teljesen visszavonul, nem kerül a vádlottak padjára; milyen szintű a vádlott angol nyelvtudása; vajon a belgrádi hatóságok által megjelölt napon vették-e őrizetbe.
Ha hinni lehet a sajtó értesüléseinek, Karadžić a börtönben is csillogtatja természetfeletti képességeit. A nem túl hitelesnek tűnő történet úgy foglalható össze, hogy háborús bűncselekmények elkövetésének vádjával elítélt személyt meglátogatta hites felesége, akit elviselhetetlen fogfájás és fejgörcs gyötört. Karadžić öt percig jótékony hatású, csodatevő kezét az asszony feje felett tartotta, s megszűnt a fájdalom.
E csodatevő országlása alatt városokat romboltak le, feldúlták Boszniát, százezreket fosztottak meg életüktől, nők sokaságát becstelenítették meg, milliókat űztek el otthonukból.
Csokonai Vitéz Mihályt idézve, talán csak nem Istenségnek látszó, csalfa, vak remény, hogy a bíróság egy nap az előbbiekre, semmi másra, csak az előbbiekre összpontosít.
