Úgy vagyunk általában az ünnepekkel, mint a nyögve-nyeléssel. Ráncoljuk a homlokunkat, hogy felesleges, de végül mégis jól esik a pihenés. Jól esik kicsit elszakadni a mindennapok szürke közönyétől, hogy utána megújult erővel vessük be magunkat az igába. Valahol erre szolgálnak az ünnepek, s ezért ünnepnap a vasárnap. Tulajdonképpen az életet ünnepeljük. A mai ember azonban nem ünnepel, hanem kizárólag a jelen élet kiszolgálásával, illetve saját érzékeinek a kiszolgálásával foglalkozik, a vasárnapot az ember legjobb esetben arra használja, hogy lenyírja a füvet, vagy plusz munkát vállaljon. Az ünnepnap a mértéktelenség, vagy jobb esetben a semmittevés szinonimája lett. Az ilyen ünneplésnek viszont van egy csapdája. Ha túl gyakran, nap mint nap ünnepelünk, elveszítjük a valóságérzékünket, s nehezen találunk vissza a hétköznapokkal.
Heves indulatokat gerjesztett a szerb kormány azon javaslata, hogy a Julianus naptár szerinti újév is állami ünnep legyen. Pontosabban csak az állami alkalmazottaknak, a többiek meg tegyenek, amit akarnak. A populista kormányjavaslatnak tűnő történet azonban nem volt elég csavaros, így jobbára ösztönzésként megjegyezték, hogy aki nem tesz eleget az állam javaslatának, az nem használhat ünnepi tarifát, mert ugye szünnapokon nem áll meg az élet, sokan még ilyenkor is dolgoznak. Olyannyira, hogy a pravoszláv újév megtartása becslések szerint 10 millió euróba fáj az országnak. Bár sokan helyeselték a szerb kormány ötletét, a belgrádi médiában 14-ét gunyorosan csak a másnaposság napjának nevezték. Akárhogy nézem ezt az elnevezést, ötletes, hiszen december 24-től január 14-ig az ország mintha folyamatosan másnapos lenne. Nem dolgoznak az állami szervek, akadozik az ellátás, szinte lehetetlen bármit is elintézni ebben az időszakban. Az ember nem tud szabadulni attól az érzésétől, hogy túl sok már az ünnep, sok időt fecséreltünk el semmittevésre, illene hát tovább lépni. A pravoszláv újév államilag elfogadásával tulajdonképpen csak ez a baj.
Szigorúan szemlélve indokolatlan azt állítani, hogy sok állami ünnepnap van Szerbiában. Ha a pravoszláv újév meghonosodik, akkor ez lenne a hetedik állami ünnep, vagyis kötelező szünnap az országban. Igaz nyolcadikként hozzá lehet csapni a többségi nemzet által megtartott családi védőszentek ünnepeit, vagyis a szlavákat, de ez esetben eltekintek tőle, hiszen nem bénítják meg az országot. Jobban körülnézve a világban szembesülnünk kell azzal, hogy az ünnepnapok számát tekintve bizony elmaradtunk a nemzetközi átlagtól. Japánban például 20 állami ünnep van – igaz a japánok ünnepnap is inkább dolgoznak –, Argentínában 19, Thaiföldön 16, Szlovákiában és Cipruson 15, Lengyelországban 13, Csehországban 12 és Romániában 11 fizetett ünnepnap van. Hiába maradunk el a nemzetközi átlagtól, egy biztos, a szerbiai gazdaság jelenleg nehezen bír el új ünnepeket.
Ugyanakkor az érem másik oldalát tekintve jogos a pravoszláv ünnep megtartása. Érdekes megfigyelni, hogy míg a nyugaton több valláshoz kapcsolódó ünnepet kezelnek munkaszüneti napként, addig kelet felé haladva nő a nemzeti ünnepek száma, mely talán betudható történelmi múltnak, a nemzeti identitás erősítésének szükségességéhez, vagy éppen saját függetlenségük által visszakapott tradíciójukhoz. Szerbiában ugyanakkor (főleg az utóbbi 20 évben) nagy hangsúlyt fektetnek a vallási ünnepekre. Mivel a pravoszláv egyház továbbra is a Julianus-naptárt használja liturgikus célokra, érthető, sőt megérthető, hogy egy mélyen vallásos személy számára sokkal jobb, ha az újév karácsony utánra esik. Nem tagadhatjuk meg az pravoszláv vallású személyektől a jogot, hogy az adventet ne a vallása által előírtak szerint böjttel, vagy önmegtartóztatással töltse, de azt sem tagadhatjuk meg, hogy szilveszterkor, ha olyan kedve van ne rúgjon ki a hámból. Az egész érvelés csupán abban az esetben bukik, ha egy hithű pravoszláv mindkét szilvesztert megünnepli. Nem baj, ez nekünk, a Gergely-naptár szerint élőknek talán jobb is, mert addig sem törlik el a mi időszámításunk szerinti ünnepeket.
Mindent összegezve, ha egy nemzet saját időszámolása szerint kíván élni, hát tegye. Bármennyire is furcsa nekünk az ilyen élet, minden joga megvan hozzá. Kína is a saját időszámítása szerint él, mégis az egyik leggyorsabban fejlődő ország. Azonban azt észben kell tartani, hogy nem az eltérő naptár és a munkaszüneti napok számának megnövelése a sikeres gazdaság kulcsa.
Nyitókép: Ótos András fotója
