Vajdaságnak márpedig fejlődnie kell – körülbelül ez a mondat jeleníti meg azt a célt, melynek kapcsán minden 2000 utáni vajdasági kormányban megvolt a látszólagos konszenzus. A problémák általában akkor veszik kezdetüket, amikor a megfogalmazott célkitűzéseknek gyakorlati alkalmazást kell nyerniük. Az elképzelések ugyanis különböznek, elvégre ezért is létezik, alakult ki a történelem során a többpártrendszer. Ezek a pártok mind-mind arra törekszenek, hogy a saját meglátásuk szerint valósítsák meg a célokat, legyen szó pártcélokról vagy konszenzust nyert, pártok közötti megállapodáson alapuló célokról. Hogy melyik elképzelés kerekedik felül, az általában az erőviszonyokon, befolyásokon és befolyásolhatóságon múlik. Magyarán: a kisebbeknek el kell tűrniük a nagyobbak okoskodásait egészen addig, amíg túlságosan tele nem lesz a hócipőjük. Az egyensúly, a kevésbé rossz megőrzése érdekében azonban tűrniük kell. S miközben ők tűrnek, esetleg kapnak egy-két szeletet a boldogságból, a nagyobbak szövögetik hálójukat. Arra nem is gondolnak, hogy az évek hosszú munkája árán szövögetett hálót egy hirtelen vihar egy szempillantás alatt széttépheti. Erre nem gondolnak, mert kényelmesen optimista helyzetükhöz hozzászoktak, az aggodalom súlyától megszabadultak, s egyébként is, ki gondol a holnap viharaira akkor, amikor ma még megy minden, mint a karikacsapás. A Vajdasági Fejlesztési Bank története tökéletesen beleilleszthető ebbe a fabulába.
Mintegy három éve határozott úgy a tartományi vezetőség, hogy Vajdaságnak, a meglévő négy-öt – különböző ágazatok helyzetének javításával megbízott – fejlesztési alap mellé szüksége lenne egy fejlesztési bankra is, amelyik ugyanúgy működne, mint bármelyik másik hazai pénzintézet, azzal, hogy sokkal nagyobb figyelmet szentelne a tartományi fejlesztési projektumok finanszírozásának, ezáltal hozzájárulva a vajdasági polgárok életkörülményeinek a jobbá tételéhez is. Majd meghoztak még egy „nagy” döntést: ezt a fejlődést egy már csődbe jutott pénzintézetnek a felkarolása révén fogják szavatolni a polgárok számára, úgy, hogy egy bizonyítottan problémás bankot alakítanak át Vajdasági Fejlesztési Bankká. A magyarázat az volt, hogy ekképp megőrzik a munkahelyeket, és szavatolják a bankrendszer stabilitását is.
Hogy mindebből mi valósult meg, azt ma már jól tudjuk. Tudjuk elsősorban azért, mert időközben bekövetkezett a vihar. Meglepett és tetten ért sokakat, a bank irányítói hirtelen idegességükben valószínűleg azt sem tudták, mely nyomokat kellene elsőként eltüntetni. Kiderült, hogy az átvett csődből, minden bevetett energia és pénz ellenére, csak még nagyobb csőd lett, amelyre ma sincs az égvilágon senkinek szüksége vagy igénye. Így – a megbeszéltek szerint – ugyanahhoz a csődnyelő pénzintézethez kerül majd tovább, amelyiket nem is olyan régen az Agrobank ügyvitelével is megáldott az állam.
Az új belgrádi vezetőség teljesen tisztában volt azzal, hogy a fejlesztési bank körül minden gyanús, így az új, határozott, agilis és politikailag rendkívül kifizetődő korrupcióellenes harcnak rögtön a zászlajára is tűzte az ügy kivizsgálását. Két szempontból is nagyon megéri a belgrádi vezetőségnek az, ha a fejlesztési bankkal foglalkozik: egyrészt saját népszerűségét növelheti e harc eredményeinek a bemutatásával, a vajdasági vezetőség lejáratásával, másrészt indokként használhatja azt fel arra, hogy végre kieszközölje a választásokat a tartományban, ahol messzemenően rosszabb sorsa juttatták őket a szavazópolgárok.
A gyanús politikai bankügyletek közül egyelőre a zárolt számlájáról is ismert Demokrata Párt választási kampányának a finanszírozására felvett 3,5 millió eurós hitel esete látott napvilágot. Vitathatatlan, hogy az efféle esetek nem a bank konszolidálásához járultak hozzá. Az ellenlábasok szerint a párt minden garancia nélkül kapta meg a kölcsönt, elég volt valakinek az igazolványát felmutatni a képzeletbeli tolóablaknál. A DP szerint minden rendben volt, hiszen nekik rendszeresen jár a költségvetésből az a bizonyos juttatás, melyet azonban az új pénzügyi tárca szerint már nem lehet kampánycélokra fordítani – vagyis a szóban forgó hitel fedezésére, kibiztosítására sem.
Teljesen biztos, hogy nem a pártkölcsön volt az egyedüli, ami csődbe juttatta a fejlesztési bankot. Még csak az utolsó csepp sem volt ez a pohárban. A bank ügyvitelének az átfésülése számtalan meglepetést hozhatna még nyilvánosságra. A kérdés csak az, hogy megtudunk-e ezek közül valamit is, vagy be kell majd érnünk annyival, hogy pár személyt letartóztatnak, s közülük egyet-kettőt esetleg el is ítélnek. Abban is biztosak lehetünk, hogy ezt is a politikai érdekek döntik majd el, s az egész történetben talán ez a legszomorúbb. Akkor lesz majd mindez másként, amikor valamiféle csoda, kényszer vagy társadalmi érettség folytán az igazságügyi rendszer megelőzi a fontossági sorrendet tekintve a politikát. Ez pedig, egyelőre, csupán utópisztikus elképzelés még a miénknél modernebb társadalmakban is.
