Az őszinte politikus ugyanolyan ritkaságszámba megy, mint a fehér holló, vagy az áprilisi hó. Vasárnap és hétfőn mindkettő megtörtént: az egyik szerbiai politikusunk kertelés nélkül színt vallott, másnap pedig, április 1-jén néhol eleredt a hó. Kivétel erősíti a szabályt.
A B92 RTV Utisak nedelje beszélgetős műsorában vasárnap női estet szerveztek. Vendégként Suzana Grubješić kormányalelnököt, a Szerbia Egyesült Régiói pártunió alelnökét, Slavica Đukić-Dejanović egészségügyi minisztert és Zorana Mihajlovićot, az energetikai minisztérium első emberét hívták meg. A műsorvezetőnő elmondta, eddigi tapasztalatai szerint a hölgypolitikusok őszintébbek nyilatkozataikban, ezért hívták ezúttal kizárólag a szebbik nem képviselőit a stúdióba. A hölgyek beváltották a hozzájuk fűzött reményeket.
Miután Mihajlović elismerte, hogy bár már korábban is úgy vélte, Dušan Bajatović, a Srbijagas igazgatója rosszul végzi munkáját, tavaly a káderügyek megoldásának céljából megtartott kormányülésen mégis megszavazta annak ismételt kinevezését a szóban forgó közvállalat élére, Grubješić bevallotta: az előző parlamenti ciklusban köztársasági parlamenti képviselőként gyakran szavazott meg olyan dolgokat, amelyekkel nem értett egyet. Mint kifejtette: rosszul érezte magát az ilyen szavazások alkalmával, ugyanakkor nem lehet mit tenni, a koalíciós partner óhaja mindennél előrébb való.
Grubješić valójában azt ismerte el, hogy Szerbiában párturalom dívik. A közvéleményt feltehetőleg már nem sokkolja a megállapítás, az viszont vitathatatlan, hogy a politikai pártok képviselői közül még senki nem vallott őszintén színt, főleg nem a hatalmiak soraiból. A koalíciós partnerek kölcsönösen gyümölcsöző szimbiózisa a ma nekem, holnap neked elv mentén hosszú ideje szívja el az ország erejét és tőkéjét. Hiába nevezik a köztársasági és egyéb parlamentek képviselőit „népképviselőknek”, a polgárok, az őket tisztségre juttató emberek érdekei leggyakrabban háttérbe szorulnak. Akármennyire is divatos hangoztatni, hogy a polgárok életének jobbá tétele a cél, valójában más a motiváció és más a célkitűzés. Bárcsak ezen a téren is a kivétel erősítené a szabályt.
Mindez addig biztosan nem változik, amíg a köztársasági választásokat a részarányos elv mentén szervezik meg. Bár a mandátum a képviselőké, maguk a képviselők a politikai pártok tulajdonában állnak, a pártok listáin kerültek be a parlamentbe. A tartományi vegyes választási rendszer valamelyest kedvezőbb, nagyobb esélyekkel teremti meg a feltételeket ahhoz, hogy a képviselők ne feledkezzenek meg a polgároknak adott ígéreteikről. A Tartományi Képviselőház százhúsz képviselőjéből hatvanat a többségi elv szerint választanak meg. A politikus névvel és vezetéknévvel száll versenybe, saját maga igyekszik meggyőzni a polgárt, hogy reá adja le voksát. Később az egyéni képviselőktől legalább személyesen kérhető számon, hogy hát mi is van azokkal a hangzatos ígéretekkel. Aki nem teljesített, és nem teljesítette az ígéreteket, az feltehetőleg nem számíthat sikerre egy következő választás alkalmával.
Grubješić őszinteségi rohama egy pillanat erejéig még szimpatikus is volt, bár miután elintézte a témát egy vállrándítással, és még csak látszatra sem kísérelte meggyőzni a polgárokat, hogy a jövőben igyekszik változtatni az eddigi gyakorlaton – mert hát a pártokrácia rossz –, ismét megfordult a fejemben, hogy vajon miért is járulunk még választásokkor az urnákhoz.
