1964 óta ünnepeljük József Attila születésnapján, április 11-én a magyar költészet napját. A magyar költészetét, amely koronként különböző társadalmi megítélés alá esett, és hatóereje is változott. Petőfi Sándor a XIX. század költői című versében lángoszlopnak nevezi a költőket, akiknek feladatuk, hogy a népet Kánaán felé vezessék. Ez a fajta költői magatartás szimbólumként égett bele a köztudatba, a forradalmiság, a példamutatás, az összetartás, a buzdítás fogalmak társultak hozzá. Ady, József Attila, Babits, Radnóti egyéniségükkel, szellemiségükkel és nem utolsósorban költészetükkel árnyaltak a fentebb említett képen, végérvényesen kialakítva azt a mintát, amellyel, a közfelfogás szerint, egy költő azonosítható, és amellyel a huszonegyedik század költői képtelenek azonosulni.
Napjainkra az irodalmi kultúra szubkultúrává vált. Szabó Tibor Benjámin, az Új Könyvpiac felelős szerkesztője bő egy évvel ezelőtt, a Magyar Szónak adott interjújában az Országos Széchényi Könyvtárnak az irodalom társadalmi megítéléséről végzett kutatási eredményeit elemezte. Véleménye szerint az olvasásszociológiai felmérés több szempontból elkeserítőnek mutatja az olvasási szokásokat, de két részeredmény különösen lesújtó. Az egyik az, hogy a megkérdezettek mindössze négy százaléka tartja vonzó tevékenységnek az olvasást. A másik rémisztő adat szerint a megkérdezettek hatvan százaléka egy vagy egyetlenegy könyvet sem olvasott el az elmúlt egy évben. Ráadásul az egy könyvet elolvasottak többsége valamelyik középiskolai kötelező olvasmányt említette. Ők tehát valójában szintén nem olvasók. Az élő irodalom olvasottsága körülbelül egy százalék körül mozog a teljes olvasmánybázison belül, gondoljunk bele, ennek hány százalékát teszik ki a verseskötetek. A kortárs magyar lírának ez a fajta keresettségi minimuma a társadalmi megítélését és hatóerejét is elárulja. Persze, nemcsak a lagymatag olvasói érdeklődés okán tart ma itt a költészet, ahol, hanem többek között a kiadói hozzáállás okán is. Még a nagy kiadók zöménél is négy-ötszáz példányban jelenik meg a verseskönyvek többsége, amelyek, mint az egyszeri lány királynak vitt ajándéka, léteznek is, meg nem is. Ezres példányszám alatt nem lehet hatékony könyvterjesztésről beszélni, a kis példányszámú kiadványok így „alternatív utakon” találhatnak csak olvasóra, vagy keringenek szűk szakmai körön belül. Egy antikvárius ismerősöm elmondása szerint ő csak bizományban árusít versesköteteket, és a gazdára talált példányokat nem pénzben fizeti ki, hanem verseskötetben lehet nála „levásárolni”, így tartva fenn a körforgást, merthogy, tapasztalata szerint, verseket csak költők olvasnak, azaz a szakma szemmel tartja a konkurenciát.
A költészet marginalizálódásával a költői magatartás is sajátossá vált. Hajdani, ikonikus költőóriások helyett a mai tollforgatók hétköznapi, civil foglalkozást űző kisemberek, tanárok, újságírók, kritikusok, szerkesztők, könyvtárosok, ismerősök a sínbuszról vagy a sarki boltból. Akikről minden politikus és közgazdász tudja, hogy költőként egyetlen fityinggel sem járulnak hozzá a nemzeti össztermékhez, s az égvilágon semmit sem tehetnek a veszteglő gazdaság fellendítéséért. Akikről ma már senki sem gondolja, hogy bármiféle szerepet játszhatnak a társadalom és a történelem alakításában, és akik maguk is pironkodva fogadják a „költő” titulust, hisz irodalmi ténykedésük a szabadnapokra, a dolgos hétköznapokból el-elcsent órácskákra korlátozódik. Az ő ünnepük is a mai. Ahogy az elmúlt századok holt költőinek, s minden egyes papírra vetett verssornak is az ünnepe. Legalább egy napig jó figyelni azokra, akik beszélnek a lélek nyelvén, s jó megtapasztalni, hogy akad, aki kíváncsi rájuk.
