Düh és tehetetlenség kerített hatalmába, amikor a minap újabb ismerősöm közölte velem, úgy döntött, néhány hét múlva külföldre költözik, és ott próbál majd szerencsét. Nem is tudtam igazán eldönteni, hogyan reagáljak, hiszen egyrészt rendkívüli módon sajnálom, hogy tovább csökken nemcsak a baráti körömhöz tartozó személyek, hanem a vajdasági magyar fiatalok értelmiségi rétegéhez tartozó személyek száma is, másrészt viszont – bármennyire nehéz bevallanom önmagam számára is – megértem a döntését, hiszen lassan három éve megszerezte diplomáját, ráadásul olyan szakterületen, amelyen külföldi viszonylatban is versenyképes tudás megszerzésére van lehetőség országunkban. Ennek ellenére az elmúlt három évben munka helyett csupán ígéreteket kapott mindenütt. A kitartása és a lelkesedése csak a sokadik alkalmi munka után kezdett alábbhagyni. De végül alábbhagyott. Akárcsak a bizakodása abban, hogy a helyzete jobbra fordulhat. Azt mondja, nagyon nehéz volt meghoznia a döntését, amit nem is vonok kétségbe, hiszen tudom, hogy szeret(ett) itt élni, és azt is, hogy fontos (volt) számára a vajdasági magyar lét, amely az elmúlt több mint két évtizedben meghatározta a mindennapjait. De nem volt más választása, mondja, amivel ugyan nem feltétlenül értek egyet, de – akármennyire is nehezemre esik beismerni, ismételten elsősorban önmagamnak – megértem.
Ahogyan megértem azt a jelenleg szintén külföldön élő jó barátomat is, aki ugyancsak a napokban azt találta mondani, egyelőre nem tervez hazajönni, legfeljebb csak látogatóba. Itthon ő sem tudott a szakmájában elhelyezkedni, ő is alkalmi munkákból volt kénytelen fenntartani magát – nyilvánvalóan nem túl rózsás körülmények között. Azt mondja, ott is sokat dolgozik, de legalább tudja, miért. Rátermettségének és szorgalmának köszönhetőn néhány hónap alatt főnök lett belőle a munkahelyén, szabadidejében különlegesebbnél különlegesebb helyekre utazgat, ugyanakkor éppen azt tervezi, hogy újabb szakmát tanul majd. Nem tagadja, hogy sokba fog kerülni, mégis azt mondja, jó befektetés lesz, mert a világ bármely táján érvényesülhet majd vele. Örülök a sikerének, őszintén, tiszta szívből. Akárcsak annak, hogy az itthon céltalanul tengődő srác ott, a nagyvilágban magára utalva is megállta a helyét, határozott, magabiztos felnőtté vált, ráadásul céljai is vannak, ami korábban nem nagyon volt jellemző rá.
Ezzel azonban nem volt egyedül, hiszen a céltalanság, a perspektívanélküliség nagyon is általános jelenség a fiatalok körében. Éppen ez az egyik oka annak is, hogy elvágyódnak innen, újra meg újra felvetődik bennük a kérdés, hogy menjenek-e, vagy maradjanak. A jelenség jó ideje komoly problémákat okoz társadalmunkban. A hátterében meghúzódó okok ugyan időnként változnak, de ez nem befolyásolja különösebb mértékben a probléma meglétének tényét.
Kétségtelen, a fiatalok jó része elégedetlen azzal, ami körülveszi, éppen ezért nem érzi itt jól magát. De ez persze nem kizárólag a fiatalokra érvényes. Csak rájuk hatványozottan érvényes, mivel bennük még munkál a tenni akarás és az érvényesülés vágya. Érdekes módon néhány kilométerrel távolabb, Szegeden egészen más a helyzet. A szegediek többsége ugyanis jól érzi magát a Tisza-parti városban, tízből kilencen szeretnek ott élni, ahol élnek, derült ki abból a nemrég napvilágot látott reprezentatív közvélemény-kutatásból, amit a Szegedi Tudományegyetem Szociológiai Tanszéke végzett néhány héttel ezelőtt. Igaz, a jelenség Magyarországon sem tekinthető általánosnak, hiszen a felmérések szerint Szeged az ország egyetlen olyan nagyvárosa, amelynek lakossága az elmúlt évtizedben nem csökkent, hanem növekedett, de a kutatás alátámasztja, egyre többen szeretnének szegediek lenni, aminek eredményeképpen a Tisza-parti város lakossága fél évtized alatt több mint hatezer fővel gyarapodott. A kutatás szerint Szeged népességvonzó és népességmegtartó képességének fontos eleme a város folyamatos fejlődése. A felmérésben részt vevő személyek ugyanis arra a kérdésre, hogy az elmúlt egy-két évben Szeged fejlődött-e, vagy sem, nagyon magas arányban, 85,3 százalékban válaszoltak úgy, hogy igen. A válaszadók több mint fele szerint ugyanakkor határozottan fejlődött. A megkérdezettek mindössze 10,3 százaléka vélte úgy, hogy stagnál a város, és csupán 4,5 százaléka állította azt, hogy romlott volna a helyzete.
Érdekes lenne összevetni ezeket az adatokat a vajdasági települések hasonló felméréseinek adataival, bár azt hiszem, ebben az esetben joggal tarthatnánk attól, hogy az összehasonlítás nem hozna túlzottan kedvező eredményeket számunkra. Az azonban túlmutat a feltételezéseken, hogy jócskán lenne mit tanulnunk. Ugyanakkor az is bizonyos, hogy nem lenne szabad megengednünk, hogy a düh érzése keserű beletörődéssé szelídüljön, hanem mielőbb megoldást kellene találnunk ezekre a problémákra. Addig, amíg még van értelme. Mindannyiunk érdekében.
