Speciálisan kifejlesztett kabin, nyomást és extrém hideget kibíró ruha – 5 évnyi munka, három rekord és egy álom érett be Felix Baumgartner ugrásával. A küldetést támogató Red Bull cég azzal támasztotta alá a vakmerő küldetést, hogy az út során gyűjtött adatok értékes információkkal segíthetik a sztratoszféra megismerését, valamint azt, hogy az emberi test miként viselkedik a világűr határán uralkodó szélsőséges körülmények között, amelyek segítségével lehetőség nyílhat újfajta életmentő módszerek kidolgozására bajba jutott pilóták és űrhajósok vagy akár űrturisták számára.
Az ugrást orvosi vizsgálatok, rengeteg gyakorlás és két próbaugrás előzte meg. Speciális ruháját a NASA mérnökei fejlesztették ki, ami nemcsak levegővel látta el, de a hidegtől is megvédte. Emellett azt is biztosítani kellett, hogy ne párásodjon be az üveg, valamint, hogy megfelelő irányba álljon az ugrás alatt. A páramentesítő azonban nem működött, és a stabilizátor sem bizonyult tökéletesnek. Baumgartner végül csak egyszer került igazán életveszélyes helyzetbe, amikor 1000 kilométer per órás sebességnél is gyorsabban zuhant, és pörögni kezdett. Nem is csoda, hiszen odafent olyan ritka a levegő, hogy szinte nincs ellenállása, hiányzik az ejtőernyősök által megszokott közeg, így szinte csoda, hogy az osztrák férfi korrigálni tudott. Emellett senki sem tudta, hogy a hangsebesség elérésekor fellépő lökéshullámra hogyan reagál a szinte védelem nélküli emberi szervezet. A kevés példa egyike Weaver amerikai pilóta, aki egy 3000 kilométer per órás sebességű katonai gépből katapultált 1966-ban. Azonnal elvesztette az eszméletét, de túlélte a zuhanást.
A legnagyobb kihívást nem csak az extrém magasság jelentette, annak ellenére sem, hogy a 39 kilométerre emelkedő ejtőernyős már bőven a sztratoszférában rajtolt. Ebben a környezetben már túlnyomásos szkafandert kell viselni, hiszen belélegezhető oxigén nincs, olyan alacsony a légköri nyomás (0,0618 atmoszféra), hogy a víz már 37 Celsius-fokon felforr. Ez az emberi testnedvek egy részére, így a véren kívül a nyálra, könnyre és a tüdő léghólyagocskáit nedvesen tartó anyagokra is vonatkozik. Ugyanakkor, amikor Baumgartner elhagyta az őt ugrási magasságba szállító űrkapszulát, több mint -20 Celsius-fokos hideg várta, de 15–20 kilométernyi zuhanást követően a sztratoszféra alsó határánál már -56 Celsius-fokot kellett elviselnie, majd a földet érés közel 40 Celsius-fokban történt az új-mexikói sivatagban, Roswell mellett, így szervezetét és védőruháját 100 fokos hőingadozásnak tette ki.
Baumgartner mentora, a korábbi világrekorder Joseph Kittinger ugrásakor is az volt az alapvető cél, hogy megállapítsák, mi történik, ha az egyre nagyobb magasságokat elérő vadászgépek, vagy a rakétahajtású kísérleti repülőgépek meghibásodnak, és a pilóta kénytelen elhagyni a fedélzetet. A szakértők tudni akarták, hogy például milyen védőruházattal célszerű ellátni a gépek személyzetét, vagy milyen testtartás felvételére kell kiképezni őket ilyen esetekre. Ezekre a kérdésekre az Egyesült Államokban az Excelsior-projekt, a Szovjetunióban pedig a Volga-program kereste a választ.
Bár bázisugrónak lenni sem jelent életbiztosítást, az ilyen kaliberű kísérletek rengeteg veszélyt rejtegetnek. Joseph Kittinger három ugrása közül, amelyeket az Excelsior-project keretében végzett, kettő komoly veszélybe sodorta. Kittinger első 23 300 méter magasból, 1959 novemberében sorra kerülő ugrásakor a felszerelése meghibásodása miatt elvesztette eszméletét, képtelen volt kinyitni ejtőernyőjét, teste pedig 120-as percenkénti fordulatszám és 22-szeres gravitációs gyorsulás mellett dugóhúzóban zuhant lefelé. Szerencsére az automata nyitórendszer jól működött és megmentette az életét. A harmadik, négyes rekordot hozó ugrása 1960 augusztusában 31 300 méter magasan történt, amikor is a nyomástartó öltözéke a jobb kesztyűjénél már az emelkedés alatt nem működött kielégítően, emiatt jobb karja az ugrás alatt a kétszeresére dagadt.
Míg Kittinger egyszerűen kiugrott a héliumballonra szerelt gondolából, a szovjetek életszerűbb szimulációra vágytak, katapultülésekbe szíjazták az ugrásra vállalkozókat. Jevgenyij Andrejev és Pjotr Dolgov 1962 májusában 25 ezer méteres magasságig emelkedett a Volga kapszulával, ahol Andrejev kiugrott és 7 és fél perccel később biztonságosan felszínt is ért. Dolgov tovább emelkedett 28 kilométerig, és onnan vetette le magát, esés közben azonban meghibásodott védőöltözetének nyomásszabályozója, emiatt nem élte túl az ugrást.
Ahogy azonban az űrverseny intenzívebbé vált, egyre kevesebbet foglalkoztak a nagy magasságú ejtőernyősugrásokkal, a kezdeti kérdések közül pedig rengeteg megválaszolatlanul maradt. Ezek a problémák pedig még ma is aktuálisak, sőt a kereskedelmi űrrepülés beindulásával egyre fontosabbak látszanak. Már most is több magáncég árulja a jegyeket az eljövendő szuborbitális kirándulásokra, arra viszont semmiféle bevett gyakorlat nincs, hogy mi a teendő, ha valami baj történik ilyen magasságban. S bár más körülmények lépnek fel egy mozdulatlan gondolából való kiugráskor, mint egy nagy sebességgel zuhanó űrhajóból történő katapultáláskor (ekkor szinte biztos a halál), nem kétséges, hogy az űripar rengeteget profitálhat Baumgartner ugrásának eredményeiből.
A legtöbb tudományos kísérletet viszont amióta világ a világ, vagy eretnekségnek, vagy hülyeségnek kiáltják ki. Sokan a zuhanó űrhajó példája mellett, azzal érvelnek, hogy a projektre elköltött pénz csupán reklámfogás és egyszerűen kidobták az ablakon, hiszen az emberi erőforrásokat és az ugrásra elköltött 50 millió eurót jobb lett volna gyógyszerekre, más tudományos kutatásokra, vagy az éhező harmadik világbeli gyerekekre fordítani. Találó is, hiszen a Red Bull befektetése csak a reklámokból 6 milliárd eurót hozott, míg az Eurobrand felmérése szerint a 14 milliárd értékű cég az ugrás után már 17 milliárd eurót ért. S bár Baumgartner az ugrás után nem vált milliomossá, de beírta magát a történelembe, merészsége és bátorsága pedig arra emlékezteti az emberiséget, hogy számtalan nagy felfedezés és tudományos eredmény az ember veszélyhez, az ismeretlenhez fűződő ösztönös vonzódásának, valamint a határok feszegetésének köszönhetően született.
