E meglehetősen nyakatekert, fölöttébb vitatható, sőt kártékony gondolat szerzője nem akárki, Aleksandar Tijanić, a közszolgálati televízió vezérigazgatója. Borsót hányni a falra hasznosabb, értelmesebb feladat, mint megcáfolni az előbbit. Mégsem intézhetjük el kézlegyintéssel, hiszen egykor nagy példányszámú belgrádi hetilap a több oldalra kiterjedő nyilatkozatból éppen ezt emelte ki címként, mi több, még a fedőlapról is a megszólaltatott néz velünk farkasszemet.
Először is ésszerű magyarázattal kellene szolgálni, miért kapott ekkora teret egy olyan eszmefuttatás, amelynek az öntömjénezésen kívül más mondanivalója nemigen akad. Talán a hosszúra sikeredett mondatok között elrejtett gondolatok miatt. A koszovói születésű Tijanić ugyanis felveti az anyai szíveket megdobbantó kérdést, „talán csak nincs olyan ember ma Szerbiában, aki kész lenne feláldozni gyermekének, unokájának életét egy elvesztett ügyért”. S micsoda véletlen! Csaknem szó szerint így fogalmazott Tomislav Nikolić államfővé való beiktatása után. Akkoriban többször megismételte azt is, hogy a közszolgálati televízió éléről távoznia kell Tijanićnak.
Tijanić pedig maradt. Hiszen hűségesen szolgálta Koštunicát, majd Tadićot, miért éppen Nikolićtyal szemben lennének fenntartásai? A bizalomért azonban meg kell szolgálni. A találgatások ingoványos talajára tévednénk, ha Tijanić érzelmet gerjesztő kérdéseinek okát kutatnánk.
Mondott még mást is. A mostani időszakban, amikor az ország vezetőit több oldalról, még egyházi körökből is kemény bírálatok érik, hogy lemondott Koszovóról, fokozatosan elismeri határait, a belgrádi hetilap bőbeszédű interjúalanya fontosnak találta felvetni a kérdést, „ha mi, szerbek annyira szeretjük Koszovót, miért nem akarunk ott élni? Vagy nem szeretjük annyira, amennyire esküdözünk rá, vagy méltatlanok vagyunk őseinkhez, akikre annyiszor hivatkozunk”.
Ha valakit írói vénával áld meg a sors, izgalmas, lebilincselő regényt alkothat Tijanić ellentmondásos alakjáról, alkalmazkodó képességéről, amely magában foglalta azt is, hogy a helyzet követelményei szerint módosította álláspontját, nézetét.
Most éppen békepipával hadonászik. Mint Milošević propagandaapparátusának vezető személyisége, fizikai erejével visszaélve rátámadt két másképpen gondolkodó fiatal újságíróra. Nem történt semmi különös, nevelési, oktatási szándékkal atyai pofonokkal észhez térítettem őket, nyilatkozta. Ezt azzal támasztotta alá, hogy „háborút vívunk, s ebben nem ejtünk hadifoglyokat. Amíg élek, dolgozok, írok, a hazafiatlan bitangoknak nem lesz egy nyugodt percük sem. E küzdelem csak vereségükkel végződhet”.
A két világháború közötti időszakban Miloš Crnjanski naplójában feljegyezte egy radikális vezető dicsekvését: „Bátyó, időnként keményen oda kell csapni, s ez kellemes érzés”. A neves író az előbbihez csak annyit fűzött hozzá, hogy meg kellene kérdezni a szenvedő alanyokat is.
Kissé eltávolodtunk egy terjedelmes nyilatkozatban megfogalmazott témától. Az interjúalany méltán elmarasztalja a rendszer intézményeinek szerepét is kisajátító bulvárlapokat. E helyes nézetet kissé elhomályosítja az, hogy Tijanićnak bírálói szemére vetik: mint gazdátlan telken a gaz, úgy burjánzik a primitivizmus a közszolgálati televízióban. A vulgáris viccek, a szitokszavak, a gyűlöletbeszéd, a vitapartnerek gyalázása, az ököljog dicsőítése mételyezi a lelkeket. A műdalok tartalma, színvonala, előadóinak ízléstelen öltözéke sérti a közízlést. Fennáll a veszély, hogy a bárdolatlan viselkedési mód általánosan elfogadottnak, sőt követendő társadalmi magatartásnak tűnhet.
Tijanić sok mindennel foglalkozott e világi küldetése alatt. Milošević országlása idején tájékoztatási miniszter, s a hatáskörébe tartozott hírközlő eszközökben a tárgyilagos tájékoztatást az elvont fogalmak csoportjába száműzték. Miután az Udvar kiebrudalta, Slavko Ćuruvija újságjaiban keményen ostorozta a Bengáli Tigrist. Talán senkit sem sértek meg azzal, ha megnevezem, kit értett az előbbi költői megfogalmazás alatt: magát a voždot. Ćuruvija, nyugodjék békében, óvatlan volt, nyilvánosságra hozta, miről csevegtek meghitt kettesben az ország akkori első asszonyával, s azt már nem bocsátották meg neki, hogy a mama kedvencéről, Markóról olyan fényképet közölt, amelyen jól látható a kabát alól kikandikáló fegyver.
Abban az időben, amikor Tijanić halált megvető bátorsággal odamondott a Bengáli Tigrisnek, első ízben ártatlanul szexbotrányba keveredett. A közízlés megrontójaként, a nacionalista szalonhősök, faji ideológusok, nemzeti mítoszteremtők szócsöveként hírhedtté vált Palma Televízió erotikus film műsorcím alatt a lehető legocsmányabb pornófilmekkel szolgált a publikumnak, s az egyikben a főszerepet szőröstől-bőröstől Aleksandar Tijanić játszotta el. Bíróság elé került az ügy, s e televízió tulajdonosa elismerte, hogy az eredeti filmbe a vágó szakszerű munkájának köszönhetően került a sértett alakja.
Másodszor akarata ellenére akkor keveredett szexbotrányba, amikor már Vojislav Koštunica akkori jugoszláv államfő sajtófelelősének tisztségét töltötte be. Nagy példányszámú belgrádi lap öles betűkkel szedett erotikus tartalmú keretes hirdetést tett közzé, amely alatt Tijanić mindkét telefonjának száma szerepelt. A sajtófelelős rettenetesen felháborodott, hiszen éjjel-nappal csörögtek telefonjai, s egy percig sem hagyták nyugton az üzletszerű kéjelgésre sóvárgók. A sértett két személyre gyanakodott, de sohasem derült ki, kik követték el e gyermekes csínyt.
Maradjunk annyiban, hogy vargabetűktől nem mentes, eseményekben, fordulatokban gazdag pályafutása alatt Tijanić állt hol ezen, hol azon az oldalon, mondta ezt is és azt is, időnként pedig mindkettőnek pontosan az ellenkezőjét. S miért zárnánk ki, hogy áll még hol ezen, hol azon az oldalon, mondja majd ezt is, és azt is. Időnként pedig mindkettőnek pontosan az ellenkezőjét.
Na, és a szakmai önmegbecsülés és elhivatottság? Ugyan, kérem, legfeljebb nem róla mintázzák meg a hiteles, tisztességes tájékoztatást jelképező tollnok szobrát.
