Egyszer volt, hol nem volt, túl az Óperencián meg hetedhét határon, ott, ahol a kurta farkú malac túr, élt egy herceg. Ez a herceg nősülési korba lépett és ideje volt elkezdenie az arakeresési projektet. A királyság határán belül és túl kutatta szerelmét, elképzelhető, hogy még egy nagy dioptriás szemüveget is biggyesztett orrára, hogy minél nagyobb éleslátással mérhesse fel a kínálatot, de akárhogy is meresztgette a szemét, egyetlen hajadon sem ejtette annyira bűvöletébe, mint az igéző pillantású, hófehér bőrű és mogyoróbarnán csillogó hajú parasztleány, aki természetesen halk sóhajjal lehelte ki az igent a herceg kérdésére: Hozzám jössz-e, szép leány?
A vőlegény termesztésen Vilmos brit királyi herceg, Wales hercege, arája pedig Catherine Elizabeth Middleton (a továbbiakban csak Kate), aki persze nem parasztleány, de polgári családból származik és hiába is kerestek benne kék vért, sajnos egy cseppet sem találtak. Vilmos nagymamája, II. Erzsébet királynő ennek ellenére áldását adta a frigyre és a menyegzőre, ami éppen akkor zajlik, amikor ezek a sorok ólomfestékbe öntve az olvasók elé kerülnek.
Az angol királyi családot, valamint a többi koronás főt mindig is kivételes figyelemmel jutalmazta a közvélemény. Miniszterelnök vagy államfő szinte bárki lehet, ha elég ügyes, na de királynak, illetve nemesnek születni kell.
Az emberek már Károly walesi herceg (Vilmos papája) és Lady Diana Spencer (Vilmos mamája) esküvőjét is zsebkendőt szorongatva követték. A szerencsésebbek a helyszínen, Londonban, a kevésbé szerencsések pedig a képernyők előtt. A rebellis természetű, a monarchisták szerint nem királyi magatartású Diana halála talán még nagyobb népőrületet váltott ki. Ha következő életemben valami okból kifolyólag közfigyelemnek szeretnék örvendeni, akkor nem rocksztárként, hanem az angol vagy esetleg a monacói királyi család valamelyik tagjaként térnék vissza a földre.
Akármennyire elcsépeltnek is tűnik a megállapítás, az utóbbi hetekben már szinte a csapból is a Vilmos–Kate páros csöpög. A bulvársajtónak köszönhetően megtudtuk, mikor is csattant el az első csók az ifjú gerlepár között, mikor és miért kaptak először hajba, találgathattunk, hogy Kate ruháját magyar, brit vagy német divattervező álmodta-e meg, kiderült, hogy Kate a ruha alatt az Ultimo fehérneműgyártó cég bugyiját és cicifixét viseli, értesültünk róla, hogy az 53 millió angol fontot kóstáló menyegzőn kétezer arra érdemesnek tartott édesíti meg majd ajkait az 5 ezer font értékű habos tortával és a 275 ezer fontért készített aprósüteménnyel. A WikiLeakset majmoló, gombaként szaporodó kiszivárogtató portálok nyilvánosságra hozták az ifjú pár házassági szerződését: válás esetén a gyerekek Vilmosnál maradnak. Kate férje vagyonára sem formálhat jogot, csak az együtt töltött évek függvényében kap bizonyos összeget. Apropó gyerekek: az Egyesült Királyság fogadóirodáiban már most pénzt lehet arra tenni, hogy mikor születik meg a hercegi pár első gyermeke, és milyen nemű lesz a baba. És apropó válás, a babonásak meg vannak róla győződve, hogy ez a házasság is szerencsétlenül végződik: a menyegző napján Londonban várhatóan esni fog az eső, ez pedig nagyon, de nagyon rossz előjel...
A becslések szerint a hercegi esküvő közvetítését világszerte kétmilliárd tévénéző kíséri majd figyelemmel. Az egyre bulvárosodó médiának köszönhetően az elegáns és méltóságteljes esemény körüli felhajtás vásári cirkusz hangulatát kelti. Persze az is igaz, hogy a sajtó csak kielégíti az emberek igényeit. Tudjuk: a kínálat mindig a kereslet függvényében alakul. De hol kell keresni ennek az őrületnek a gyökerét?
Az Egyesült Királyságban a hatalom a kormány és a parlament között oszlik meg, az aktuális királynak vagy királynőnek nincsen valós hatalma, a tekintélye és az őt övező tisztelet, illetve érdeklődés azonban lankadatlannak tűnik. Persze voltak időszakok, amikor visszaesett a koronás család népszerűsége – példának okáért Diana walesi hercegnő halála után, amikor a „Szívek királynőjét” gyászoló tömeg érzéketlenséggel vádolta Erzsébet királynőt –, de a britek többsége továbbra is ragaszkodik Erzsébethez és a királyi családhoz. Az pedig, hogy a Vilmos–Kate páros jócskán növeli majd a Windsorok népszerűségét, nem kétséges.
Hiszem, hogy a hercegi vagy királyi esküvőket mindig is kivételes figyelem övezte. Csak amíg mondjuk 200 évvel ezelőtt a pórnép többsége kizárólag hallomásból értesülhetett a „nagy” eseményről, addig a modern világ vívmányainak köszönhetően most mindenki részese lehet a történéseknek. A Big Brother-társadalom pedig szeret része lenni a dolgoknak, semmiről sem akar lemaradni, főleg nem mások életéről, és főleg nem akkor, ha egy királyi famíliáról van szó.
Végül pedig azt is el kell ismerni, hogy az emberek szeretik a meséket. Hát nem Hófehérke, Csipkerózsika, a kis Hableány, Csizmás Kandúr és a Békakirály voltak az első „szuperhősök”, akikkel szinte mindannyian megismerkedtünk, függetlenül attól, hogy a világ mely szegletében láttuk meg a napvilágot? A királyi sarj, Vilmos és a polgári Kate története pedig olyan, mintha az orrunk előtt elevenedne meg Hamupipőke meséje. Az ifjú pár esete reményt ad az erre fogékonyaknak, hogy a mesék és az álmok néha igenis valóra válnak. És hiszem, hogy azokban az időkben, amikor a világot különböző katasztrófák sújtják, az emberek nagy részének szüksége van a happy enddel és az ásó, kapa, nagyharanggal végződő mesékbe vetett hitre.
