A minap napvilágot látott a hír, hogy átalakul a kisérettségi rendszere Szerbiában. Mladen Šarčević oktatásügyi miniszter bejelentette, hogy terveik szerint minden két évben felmérnék a diákok tudását. Szerinte csak úgy lehet követni az oktatás eredményeit, ha a tanulók nem nyolcadik osztályban találkoznak először a kisérettségi tesztjeivel. A diákok a teszteket második, negyedik és hatodik osztályban töltenék ki.
Véleményem szerint erre egyáltalán nincs szükség. Az idei botrányos kisérettségi után felvetődik a kérdés, hogy van-e létjogosultsága a kisérettséginek. Sokan úgy gondolják, hogy elegendő lenne a diákok év végi átlageredményeit figyelembe venni a középiskolákba való rangsoroláskor. Ezzel óriási terhet vennének le a nyolcadikosok és tanáraik válláról. Valószínűleg ez nem fog megtörténni, ahelyett a helyzet még inkább bonyolódni fog.
Kétévente történő számonkérés ide vagy oda, a szerbiai diákok az eddigi PISA-teszteken nem teljesítettek valami rózsásan. Ebből az szűrhető le, hogy elmaradnak a matematika, a tudományos műveltség és a szövegértés terén. A PISA-tesztek eredményeinél az élmezőnyben találjuk a kelet-ázsiai és az angolszász országokat, illetve Finnország és Észtország diákjai is nagyon jól teljesítenek.
A szerbiai tanulók kudarca elsősorban annak tudható be, hogy egy tudásközpontú oktatási rendszer részesei. A PISA-tesztek ezzel szemben a készségeket mérik. A diákok többsége csak akkor veszi elő a tankönyveket, ha számonkérés előtt áll, tehát feleltetés, ellenőrző vagy dolgozat vár rá. Mivel utolsó pillanatra hagyják a tanulást, nincs idejük megfelelő módon megérteni és értelmezni a tananyagot, inkább bemagolják az információkat. A számonkérés után persze mindent elfelejtenek. Ezért is gondolom úgy, hogy a kétévente történő tesztelés teljesen felesleges.
A legtöbb tanár igyekszik interaktív eszközökkel, érdekes feladatokkal, csoportmunkával színesíteni az órákat, ám a mai nebulóknak sokszor ez sem elég. Mivel az internet világában nőttek fel, gyorsan, rögtön és azonnal szeretnének az információk birtokába jutni. Figyelmüket is igen nehéz lekötni, ami nem kis kihívást okoz a pedagógusoknak. A tanárokra az iskolán kívül rengeteg adminisztrációs munka vár. Véleményem szerint fel kellene hagyni ezzel a bürokrata hozzáállással.
A pedagógusok és a diákok is le vannak terhelve. Szerbia példát vehetne a finn oktatási rendszerről. Finnországban a tanítás későbbi időpontban kezdődik, és a diákok sincsenek annyira túlterhelve, hiszen napi négy tanórát töltenek az iskolában. Az órák közötti szünetek tizenöt percig tartanak. A tanulók a képességeiknek megfelelő feladatokat kapnak. Ha valaki nem tudja megcsinálni ezeket, a tanárok egyénileg is foglalkoznak vele. Harmadikig egyáltalán nem kapnak jegyet, hanem tízpontos értékelési rendszer szerint osztályozzák őket. Ezután pedig szóbeli értékelést kapnak. Ezekről csak a diákot értesítik. Nincs sok házi feladat sem, tehát a gyerekeknek otthon elegendő idejük jut a játékra, a pihenésre és a családjukra. Finnországban nagy a túljelentkezés a tanárképző karokra, mivel a tanári szakma presztízsnek számít. Csak a legjobbakból lehetnek tanárok.
Példaként hozható fel még az Amerikai Egyesült Államok oktatási rendszere. A diákoknak nem kell mindennap elcipelniük a tankönyveiket az iskolába, hiszen a könyveket és a füzeteket az iskolában őrzik. Ők sem kapnak sok házi feladatot, ezzel szemben sok a projekt és a beadandó munka. A középiskolában a kötelező tantárgyakon kívül a diákok több tantárgy közül választhatnak, tehát azt tanulják, ami a legjobban érdekli őket, és amelyik területen legjobban kibontakozhatnak a képességeik.
Úgy gondolom, hogy a szerbiai oktatási rendszernek a tehermentesítés irányába kellene haladnia. Az alkalmazható tudás átadására és a készségfejlesztésre kell törekedni, nem pedig arra, hogy kétévente felmérjük, mennyit magoltak be a gyerekek.
