Még egy hétvége

Több mint egy hónapja rendkívüli állapot és kijárási tilalom van az országban. A kihívások és a lelki átalakulás időszaka ez. Kezdetben csak az időseknek kellett otthon maradni egész nap, majd következett a 12 órás kijárási tilalom mindenki számára. Akkor még úgy tűnt, hogy a mindennapi élet a lakosság nagyobbik fele számára szinte nem is sérült. Akik otthonról dolgoztak, az első napokban örültek és terveket szövögettek, milyen elmaradott munkákat tudnak majd elvégezni a ház körül, a lakásban milyen felújításokra lesz majd most idő. Ám ahogy múltak a napok, kiderült, az otthoni munka nem megy magától. Szigorú napirendet kell felállítani, beosztani az időt, hogy tényleg maradjon belőle arra, amit elterveztünk. Mégis talán ennek a rétegnek volt a legkisebb változás az életében a karantén idején. Leginkább az idősek és az iskoláskorú gyermeket nevelő családok élete, meg a munka nélkül maradottaké változott meg.

Jóllehet többféle szervezkedés is indult, hogy az idős embereken segítsen a társadalom, mégis igazából a szomszédok segíthetnek egymásnak. Személyes tapasztalatom szerint lelkileg nehezen élik meg a szépkorúak, hogy mással kell bevásároltatniuk. Nem szívesen teszik. Mintha a méltóságukba gázolnánk. Hogy mennyire megviseli, megviselheti a bezártság az egyedül élőket, erre akkor jöttem rá, amikor a hetven és nyolcvan év közötti, életerős szomszédom az egyik bevásárlás után kezembe nyomta a lakáskulcsait, mondván, ha szükség lenne rá, be tudjak menni hozzá. Benne volt ebben a gesztusban a félelem, a rettegés és méltóságának feladása, kiszolgáltatottságának elismerése. Én is meglepődtem, sőt megijedtem, mert rám ruházta a felelősséget: figyeljem, kijár-e az udvarra, előtűnik-e nap mint nap az orgonafa mellett, jól van-e?

Az iskoláskorú gyermekek távoktatása kihívás a szülőnek, gyermeknek egyaránt. Új módszer, új napirend és egy újfajta szülő-gyermek viszony. Nagyon sok családban gond nélkül eredményes ez az új módszer, másutt meg állandó feszültséget szül. Mint ahogyan a család összezártsága is felszínre hozza a jót és a rosszat is. Szinte minden délután – mintha időzítenék a veszekedést – a szomszéd épületből hatalmas indulatokról tanúskodó kiabálás hallatszik. Korábban ezt nem hallottam.

A rendkívüli állapot bevezetését követően a kis- és középvállalkozások nagy része bezárt, ideiglenesen felfüggesztették a munkát. A kimutatások szerint Szerbiában több mint 11 ezren maradtak munka nélkül. Egyértelműen ezeknek a családoknak a helyzete a legnehezebb. Nem a bezártság, nem a kijárási tilalom, hanem a túlélés az ő gondjuk.

A városban sétálva úgy tűnik, mintha a világjárvány dacára az élet a rendes mederben folyna, illetve majdnem a rendes mederben. Az emberek jönnek-mennek, parkolni éppúgy alig lehet a város központjában, mint rendes körülmények között. De a gyógyszertárak, boltok, bankok és posták előtt kígyózó sorok vannak. Azt tapasztaltam, mintha az elmúlt egy hónap megszelídített volna minket. Senki sem kiabál, senki sem türelmetlenkedik a sorban, hanem ha kell, akár húsz percet vagy fél órát is vár a zöldségesnél egyetlen fej zöldsalátára, vagy a gyógyszertárban egy doboz C-vitaminra.

Hivatalos ügyet intézni szinte lehetetlen. Azt sem tudjuk, melyik hivatal dolgozik és melyik nem, ám amikor valamilyen dokumentumra van szükségünk, kiderül, hogy lehetetlen elintézni, de ezzel is megbékélünk, mert mást nem tehetünk. Figyeljük a híradásokat, nézzük, hogy mi történik Olaszországban, Spanyolországban meg New Yorkban és félünk. Soha nem látott borzalmak.

A közösségi médiában pedig egymást érik a szakértői nyilatkozatok. Naponta elmondják, mi is ez a koronavírus, ők mit tudnak, mit gondolnak, mivel érdemes gyógyítani. Persze mellette mindjárt ott vannak az összeesküvés-elméletek, miszerint nem is olyan veszélyes ez a járvány, ez is a világ gyógyszeriparának vagy a világot uraló pénzembereknek az újabb trükkje, hogyan verjék bilincsbe az egész Földet egy év múlva, amikor majd lesz oltóanyag. Eddig csak a történelemkönyvekből ismertük a világjárvány fogalmát. Most vele kell együtt élnünk. Az első napokban szinte minden híradót megnéztem, minden a járvánnyal kapcsolatos szöveget elolvastam. Azt hittem, majd egy idő után ez másként lesz. Nem így van, nem csillapodik az információ utáni éhségem. Sohasem ültem még ennyit a tévé előtt. Minden stúdióbeszélgetést egyszerűen meg kell néznem, kényszeredetten nyitogatom a világhálón a hírügynökségek vagy más médiafelületek honlapjait, hogy megtudjam, ki milyen információhoz jutott hozzá. Gondoltam, ez hivatásomból fakad, de rájöttem, a környezetemben nagyon sokan ezt teszik. Mintha kapaszkodnánk egy szalmaszálba, s ez a szalmaszál az információ lenne.

Bármennyire is úgy tűnik, hogy nehéz otthon maradni, nehéz elfogadni, hogy hét végén három, négy napig ki se lehet mozdulni a lakásból, házból, mégis talán a legnehezebb, hogy a rendkívüli állapottal járó minden nehézséget belengi a félelem. A félelem attól, hogy megfertőződhetünk, hogy ránk is az várhat, amit a tévében látunk, amit olvasunk a fertőzésből kigyógyultakról, hogyan élték át a betegséget.

Ebben a nyomasztó hangulatban sok családban előjönnek a sérelmek, a kínai tapasztalatból tudjuk, hogy a karantén után megnőtt a válási kérelmek száma. Ugyanakkor arra is figyelmeztetnek a szakemberek, hogy a családon belüli erőszak is megnőhet ilyen körülmények között, persze az egészséges érzelmeken, értékrenden alapuló családokban erősödhetnek a kötelékek, több minőségi időt tölthetnek egymással a családtagok. Ahogyan korábban a közös nyaralások, a közösen átélt élmények, úgy ebben a nehéz helyzetben a társasjátékok, a közös zenélés vagy filmnézés, esetleg a ház körül elvégzett közös munka is szolgálhatja ezt. Annyi bizonyos, hogy nagy önfegyelemre van szüksége mindenkinek, hiszen a helyzet ismeretlen, és saját feszültségünket kell kordában tartani, hogy a családunk ne sérüljön, s a lehető legtöbb pozitívumot hozzuk ki ebből a nehéz helyzetből.

Reménykeltő, hogy a szakemberek szerint túl vagyunk a nehezén. Az előrejelzések szerint még a mostani hét végén lesz teljes kijárási tilalom az egész országban, de május elsejére már nem. Az idősek is hetente háromszor már kimehetnek sétálni, újra kinyitottak a kézműves üzletek, beindult a szolgáltató ipar, s végre a piacok is üzemelnek, s lassan a fodrászatok és a szépségszalonok meg az edzőtermek is fogadják a kuncsaftokat, visszaáll majd a városi- és városközi közlekedés, aztán kinyithatnak a kávézók meg az éttermek is. Lépésről lépésre, óvatosan ugyan, de visszakerül az élet a rendes mederbe.

Az egész országot tekintve járványügyi szempontból Vajdaság van a legjobb helyzetben. Ez ad egy kicsinyke reményt arra, hogy a nyáron vagy esetleg őszre nem tér vissza, nem éled újjá a járvány. Persze erre biztosíték nincs, tapasztalatot is csak más országok intézkedéseiből meríthetünk. Kínában, miután megünnepelték a járvány leküzdését, ismét vannak fertőzöttek. Igaz, jóval kevesebben, mint a járvány kezdetén voltak, de vannak. S számomra ez azt jelenti, hogy mint egy láthatatlan veszély, itt liheg majd a nyakunkban még nagyon sokáig ez az egyelőre még alig ismert vírus, s rajtunk, a fegyelmezettségünkön múlik, most milyen gyorsan leszünk túl az első rohamon, és hogy lesz-e második, és az milyen mértékű lesz.