A gazda egyik szeme nevet, a másik meg sír

A jégverés a mezőgazdaságban igen tetemes károkat tud okozni. Persze nem egyedüli kedvezőtlen körülmény, amely döntően befolyásolja a hozamot. A szakemberek azt mondják, a globális klímaváltozás miatt mind szélsőségesebbé válik időjárásunk. Nem múlik el év anélkül, hogy viharok, özönvízszerű esők vagy aszály ne húzná át a gazda számításait.

Ilyenkor, amikor a jégvédelmi szezon megkezdődik, örökös téma a terménybiztosítás. Az idén sincs ez másként, azzal a különbséggel, hogy a járványhelyzet miatt háttérbe szorult a terménybiztosítás, többek között azért is, mert elmaradt a biztosítók, a minisztérium kampánya, mellyel népszerűsíthették volna.

A korábbi évek tapasztalataiból látjuk, hogy a termelők elenyésző hányada (mindössze 13 százaléka) köt biztosítást jégverés esetére – az idén valószínűleg még kevesebben. Merthogy a gazdák legfeljebb csak a határba mentek, sokan közülük pedig még oda se, mert a 65 évnél idősebbek, a kijárási tilalom miatt, még az utcára se mehettek ki. A legfontosabb számukra, meg a többi termelő számára, hogy el legyen vetve. A biztosítás pedig ezúttal másodlagos fontosságú tényezővé vált. Pedig a kilátások olyanok, hogy május utolsó hetében csapadékosabb lesz az időjárás. A napsütés mellett többször is várhatók záporok, zivatarok. A gazda egyik szeme nevet, a másik meg sír: várja az esőfelhőket, hogy végre vége legyen az aszálynak, most meg, amikor jó esély van a csapadékra, attól fél, nehogy az eső „sógorosan”, jéggel jöjjön.

Nem újdonság, mindenki tudja, a gazdák nem bíznak meg a biztosítóházakban, melyek a tényleges kárt nem térítik meg. Legalábbis nem mindig és nem mindenkinek. A kisebb termelők azt mondják, nem látják értelmét, hogy biztosítsanak, még akkor sem, ha a biztosítási díj nem nagy tétel a kiadások hosszú listáján: az átlaghozam árának körülbelül 2–3 százaléka, a napraforgónál és az árpánál 2 százalék, vagyis ez nem olyan nagy összeg. Pláne akkor nem, ha beleszámítjuk azt is, hogy az állam megtéríti a biztosítási díj 40 százalékát, igaz, hogy csak 20 hektárig. És éppen ezt nehezményezik a gazdák, szerintük területkorlátozás nélkül kellene az államnak vállalnia a biztosítási kiadások szubvencionálását.

Mi lehetne a megoldás, hogyan nyerhetnék meg a biztosítóházak a gazdák bizalmát? Persze úgy, ha becsületesen mérnék fel a tényleges kár mértékét, és tisztességesen fizetnének. Nem néznék azt, hogy a károsult „kicsi” vagy „nagy” játékos, milyen kapcsolatai vannak és kik a barátai. Tovább gombolyítva a fonalat, ez pedig úgy érhető el, ha a kár felbecslésekor a helyszínen jelen volna egy vagy akár több független szakértő, akit nem a biztosító fizet. Egyszóval, rendet kellene teremteni a biztosítás területén (is). Ebben a feladatban pedig az államnak kellene jeleskednie. Ha más miatt nem, akkor azért, hogy a gazdatársadalom ne érezze azt, hogy egyedül maradt a klímaváltozás következményei ellen vívott harcban. Végül is nem kizárólagosan a termelő érdeke az, hogy az ország élelmezési biztonsága ne kerüljön veszélybe.

„A messze villámnak későn jön a mennydörgése”, tartja a népi bölcsesség, és sokan vélik úgy, hogy ami nem velük történik, annak a következménye sem érinti őket. Hogy a baj mindig valaki mással történik meg. Pedig nem így van. Az utóbbi évek adatai egészen mást mutatnak, és a statisztikák szerint ilyen káresemény bárhol, bárkivel megtörténhet. Hát akkor mégis miért nem biztosítanak gazdáink?