Egy patriarchális társadalomban nem mindig jó nőnek lenni. Az ember sorsa gyakran már azzal megpecsételődik, hogy milyen nemmel jön a világra. A „szebbik nem”. Nemcsak szófordulatról van szó, hanem sok családban a lánygyermek világra jöttét követően az alapvető szempontról, amelynek alapján a nőnemű egyént értékelik. Feltehetőleg többen hallották a „milyen szép ez a kislány”, mint a „milyen okos ez a kislány” megjegyzést, de sokak fejéből azt a sztereotípiát sem lehet kiirtani, hogy a nők esetében a vonzó külcsín kizárja a kiemelkedő mentális kapacitást, vagy a törekvést, hogy ne kinézetüket kamatoztatva érvényesüljenek az életben. Az állítás mellett szóló érvként említhetjük dr. Darija Kisić Tepavčević epidemiológust, rendkívüli egyetemi tanárt, a Batut Közegészségügyi Intézet igazgatóhelyettesét, aki több mint 61 szakmunkát publikált az országban és a világban. Mégis, amikor a koronavírus-járvány okán a médiafigyelem középpontjába került és a társadalom értesült róla, hogy létezik egy Darija Kisić Tepavčević elnevezésű járványügyi szakértő, a legtöbbek nem azon szakmai kompetenciái után érdeklődtek, amelyek alapján érdemesnek találták az országos egészségügyi válságstábba való megválasztásra, hanem a mellékesen igencsak vonzó küllemével, a frizurájával és a sminkjével foglalkoztak. Egy újságíró áprilisban még azt sem restellte megkérdezni az említett szakértőtől, hogy „vajon miért ő utazott a járvány egyik legnagyobb gócpontjába, miért nem valamelyik férfi kollégája”. Roppant érdekes, hogy például senkit nem foglalkoztatott, hogy Predrag Kon kopasz, míg Srđa Jankovićnak dús a haja, de az sem, hogy Branimir Nestorović bőre még télen is barnára cserzett, Goran Stevanovićnak pedig vakítóan kék a szeme.
Az ehhez hasonló berögződések által terhelt társadalomban Marija Lukić győzelme a bíróságon minden egyes érintett nő győzelme. Mindannyiunké, aki élete során legalább egyszer, vagy akár többször, netalán folyamatosan, ki volt, illetve ki van téve a férfiak oda nem illő megjegyzéseinek, vizslatásának, véletlennek tűnő érintéseinek, odasimulásának, vagy annak, hogy továbbra is túlságosan sokan hiszik azt, hogy a nem valójában igent jelent, mert hát a nő ugyebár szemérmes lény, aki soha nem mondana nyíltan igent a keringőre való felhívásra – maga pedig aztán főleg nem tenne nyíltan ajánlatot –, ám a lelke mélyén pontosan arra vágyik, mint adott helyzetben az adott férfi. Azon nők számára hatványozottan elégtétel lehet a bírósági ítélet, akik nemcsak az említett, emberi méltóságuk tekintetében megalázó magatartásformák okán váltak valaha áldozattá, hanem esetleg „szexuális szolgáltatást” kértek tőlük egy-egy munkahely fejében.
Másfél évvel ezelőtt, amikor kirobbant a „Jutka-botrány”, ezen sorok írója arra a véleményre helyezkedett, hogy mind Marija Lukić, mind Milutin Jeličić Jutka szimbólummá vált: előbbi a helyi hatalomgyakorlónak minden szinten kiszolgáltatott áldozat szimbólumává, utóbbi pedig a megélhetési politikusé, aki éppen aktuális párthovatartozását kihasználva valósítja meg gátlástalanul önös érdekeit, természetesen mindig mások kárára. Ilyen szemszögből megállapíthatjuk, hogy a Jutka ellen hozott első fokú bírósági ítélet egyben azok számára is erkölcsi győzelem, akiket a helyi kiskirályok valamelyike valaha valamiért megalázott, lealacsonyított, kisemmizett, vagy függőségi helyzetbe hozott. Nemtől függetlenül.
„Egyesek számára ba..ás nélkül is van előléptetés, mások számára nincsen” – ez csupán egyike annak a 15 ezer szöveges üzenetnek, amellyel Jutka, Brus volt polgármestere két éven át bombázta, azaz zaklatta Marija Lukićot, akkori titkárnőjét, csupán köretként a rendszeres tapizás mellé. Amikor a nő feljelentette, Jutka azzal reagált, hogy csak nyugodtan, mert őt Aleksandar Vučić védi. Mint az bebizonyosodott, nem védte meg. Habár döcögve és Jutka helyi támogatói közreműködésének köszönhetően megaláztatások sorozatával fűszerezve – mert ugyebár a szexuális zaklatás nőnemű áldozata nem lehet vonzó, nem kedvelheti az élénk színű ajakrúzsokat, sem a miniszoknyát, de egyébként is minden tekintetben apácaéletet él –, végül befejeződött az elsőfokú bírósági eljárás, és Jutkát szemérem elleni erőszak címén három hónap letöltendő börtönbüntetésre ítélték. A vádirat második pontjában szereplő bűncselekménynek – nemi zaklatás – a vádja alól bizonyítékok hiányára hivatkozva felmentették a férfit. Marija Lukić ennek ellenére is elégedett, fontosnak tartja, hogy a férfit bűnösnek találta a bíróság és letöltendő börtönbüntetésre ítélte. Borivoje Borović, Marija Lukić ügyvédjének szavai szerint a bírósági ítélet az ország és a szerbiai igazságügy szempontjából is történelmi, mivel Marija Lukić az első szerbiai nő, akinek sikerült „rácsok mögé” küldenie egy helyi hatalomgyakorlót, aki a hatalom magasabb szintjeire hivatkozva igyekezett kibújni a felelősség alól.
„Többé nem félek tőle. Arra kérem a bíróságot, hogy megfelelően döntsön. Igazságosságot követelek Marija Lukić és magam, valamint minden egyes nő számára” – ezt annak a hat nőnek az egyike mondta a tárgyalóteremben, aki Marija Lukić fellépésén felbátorodva szintén bűnvádi feljelentést tett Jutka ellen, szintén nemi zaklatás címén. A „többé nem félek” mondatot egy anonimitást kérő belgrádi férfi számos falra felfestette a fővárosban. Azt mondta, ezzel szeretné bátor kiállásra biztatni mindazokat, akikkel szemben valamelyik megélhetési politikus bármikor hűbérúrként lépett fel, azaz prédaként tekintett rájuk.
