A quarnerói öböl városainak történelmi emlékeiről mindenkor elragadtatással szóltak az utazók, mindamellett leírhatatlan pompájával elbűvölte őket a tenger szépsége és varázsa is; s a tengerpart mellett az öt nagy sziget, a Cherso, a Veglia, az Arbe, a Pago és a Lussin, s még vagy huszonöt apróbb sziget megannyi csodája. A költő Balla Ignác a Fiumei Estilap 1911. március 15-i számában megjelent Tramontana az Adrián című versében megidézett hajnalban a táj fölött még a Nap is kellő áhítattal tekintett széjjel:
Piros, hunyorgó napszemével
Nagy óvatosan nézett szerteszét:
Csak lopva, szinte félve jött,
S előbb csodás aranyrózsás,
Bíborszínű nagy felhőszőnyegét
Teritgeté maga előtt.
A tenger csodája végül rábírta magát a fényes Napot is, hogy maga mögött hagyja „Bús, elhagyott szép kedvesét, / A gyászoló, a bánatos, a setét, / Nagy, csillagszemű éjszakát”.
Déli fjordok (1901) című könyvének tanúsága szerint láthatta ezt az óvatos, majd fölszabadult fényességet ifj. Hegedűs Sándor is, amikor Fiuméből kihajózva így fogalmazott: „Úgy mosolyog a nap minden reggel, hogy még a kopár sziklahátvéd is aranyfüstszerűen csillogni kezd, úgy mosolyog, hogy a tenger színe is fényes ragyogást kap, s ebből a mesés ragyogásból száll be az ember lelkébe valami, ami aztán lelküket kicseréli, gondjukat elűzi, s az ő saját, sivár életük is ragyogni kezd előttük.”
A Quarnero vidékén azonban a nap minden szakának – a hajnalnak, a délelőttnek, az alkonyatnak és az éjszakának – megvan a maga széljárása is. Matisz János a Magyar Földrajzi Társulat által kitüntetett A Quarnero gerincesei és lebegő állatalakjai (1898) című tudományos munkájában elmondta, a hullámzás a Quarneróban általában nem oly erős, mint a nyílt Adrián, és nyáron – néha télen is – napokig tart a szélcsend. A Bóra rohamai felkorbácsolják a tenger felszínét, és a déli Sirokko-szél is erős hullámzást okoz. „A nyári hónapokban délutánonkint, teljesen derült időben fúj a nyugati és észak-nyugati Maesztrál szél”, amely ugyancsak hatalmas hullámokat kelt. „A többi szelek csak alacsony, fodros hullámokat támasztanak – ilyenek a nyugati Tramontána és a délnyugati Libéccio, és a keleti Greco levante kellemes szél.”
Forrás: Mák Ferenc archívuma
Szinnyei Otmár Magyar lobogó alatt az Ádrián (1892) című könyvének Szelek az Adrián című fejezetében ennél is tovább ment, amikor a szelek fölsorolásakor az árnyalatokra is ügyelt: „Levante keleti szél; tramontana északi; tramontana-greco észak-észak-keleti; greco észak-keleti; greco-levante keleti-észak-keleti; levante-sirocco kelet-dél-keleti; sirocco dél-keleti; ostro-sirocco dél-dél-keleti; ostro déli; ostro-garbino dél-dél-nyugati; garbino vagy libeccio dél-nyugati; ponente-garbino nyugati-dél-nyugati; ponente nyugati; ponente-maestro nyugat-észak-nyugati; maestro vagy maestrale észak-nyugati; maestro-tramontana észak-észak-nyugati szél. A bóra (a latin boreas-ból) olyan szél, amely kelet-észak-kelet, észak-kelet, vagy észak-észak-kelet felől fúj.” A Kossava konokságához szokott bácskai és bánáti ember számára micsoda szövevényes rendje ez a szeleknek!
Mittner Zoltán a Fiumei Estilap 1910. február 15-án megjelent Bóra című írásában a nevezett szelet tartja az összes közül a legkegyetlenebbnek. „Más becsületes szélnek a kellemetlen volta mellett akad egy-egy jó tulajdonsága is – írta. – A Scirocco például szintén nem barátja az ideges, reumás emberiségnek, de legalább langyos, és végig öntözi a karsztmögötti vetéseket. Pénzt ér. A Tramontana hideg, metsző. Akinek jó a téli kabátja, meg sem érzi. Nem kavarja fel az utca porát. […] Hanem a Bóra! Se felhőt nem hoz, se levegőt nem tisztít. Elveri ugyan a város fölött ülő füstfelhőt, ami szép tőle. De hoz helyette egyebet: port, az utca porát, s abban a milliónyi mikrobát, meg bacilust. Náthát, hurutit meg influenzát.”
Kenedi Géza – aki Fiume (1905) címmel feledhetetlen tanulmányt írt a városról – Száz eset az életből (é. n.) című kötetének A lidérc című elbeszélésében már-már kísérteties hatalmat tulajdonított a quarnerói öbölben tomboló szeleknek. „A quarnerói tengerparton kóboroltam régi magyar történeti emlékek irányában” – kezdte lelkes élménybeszámolóját a szerző. Az este egy kis halászfaluban érte, ahol egy olasz házban kapott éjszakára szállást. Jólelkű házigazdája lefekvés előtt figyelmeztette: signor, éjszakára nyitva ne hagyja az ablakot! Majd hozzátette: „Mert a lidérc, uram, a lidérc! Az nálunk éjfélkor jár, bejön az ablakon, és ráfekszik az ember mellére. Van olyan ember is, aki belehal a fojtogatásba. Csukja be kérem, az ablakot!” Olyan meggyőző erővel és hittel mondta, hogy a vándor tényleg megfogadta a tanácsát. „Azt mondtam, hogy jól van – írta elbeszélésében Kenedi Géza. – De amikor kinéztem a tengerre és a hegyekről leszálló erdei illatot éreztem, megint mást gondoltam. Az ablakokat nyitva hagytam, és nemsokára mélyen elaludtam. Éjfél után valami kínos nyomás nehezedett a mellemre. Szörnyű álmaim voltak. Mindig valami legyőzhetetlen szörnyeteggel viaskodtam, ami fojtogatott. Valami nagy bozontos fenevad feküdt a mellemre, amint az már a félig zavart álomba szokott lenni, ha az embert valami külső ok háborgatja. Kiáltani akartam, de nem bírtam.” Amikor végre fölrettent, a szoba jéghideg volt. „Dideregtem és éreztem, hogy egész testem hirtelen lehűlt. A mellemben, torkomban fájdalmak, az ablakon át pedig bőven dől befelé a jéghideg éjjeli levegő. Most már kezdtem érteni a padrone aggodalmát.” Másnap reggel a kikötőben a halászoktól megtudta, a Tramontana hideg, északi szél, amely éjjel pont tizenkét órakor jön le a hegyről, és pont három óráig tart. „Nyáron át olyan rendes, hogy nekünk nem is kell óra – tették hozzá a halászok. – Amikor a hidegtől fölébredünk, már tudjuk, hogy éjfél van.” Kenedi Géza tehát azon az éjszakán a Tramontana látogatásakor találkozott a lidérccel.
A csodák végeláthatatlan sora késztethette ifj. Hegedűs Sándort örömteli vallomásra, amikor Déli fjordok című könyvében így fogalmazott: „A Quarneró! A Quarneró! melynek vize magyar földhöz ér; az anyaföldhöz, melynek édes minden porczikája!” A csodák után „hadd jöjjön most már az élet, és törjön össze úgy, ahogy tud, de azért abból az édes emlékből, melyet Dalmácziában szívtam magamba, a legszürkébb napon is elém fog ragyogni – az álmok világából – az aranypaszomántú, bűbájos erejű, dalmát napsugár.” És vele együtt a bűbájos quarnerói fényesség is!
