Három hónappal a Baranyai Szerb–Magyar Köztársaság bukását követően, 1921. november 15-én Eszéken, emigráns újságírók szerkesztésében megjelent a Magyar Újság, amelynek Vidor László, Péchy-Horváth Rezső és Kiss János voltak a főmunkatársai. Hesslein József és Somfai János 1922-ben Nagybecskereken jelentette meg a rövid életű, mindössze kilenc számot megélt Fáklyát, amely az „általános emberi” magatartás propagálásával kívánt kultúrairányító szerepet vállalni. Hozzájuk csatlakozott az ugyancsak emigráns Volák Gyula is. 1922 áprilisában Csuka Zoltán Újvidéken megalapította a Kassák Lajos Ma című lapjának programját követő Út elnevezésű folyóiratát, amely megjelenést biztosított egyebek mellett Láng Árpád, Haraszti Sándor, Mikes Flóris, Tamás István és Arató Endre számára. Avantgárd törekvéseik azonban nem találtak szélesebb körben érdeklődőkre, az „illatkoncert” és az ehhez hasonló matinéik a közönybe fulladtak. A Délvidék magyarjait annál súlyosabb gondok nyomasztották, semhogy a heppeningekben leltek volna választ a zaklató kérdésekre. Ezt Csuka Zoltán hamar belátta, s az évtized végére már Szenteleky Kornél leghívebb munkatársává, nem egyszer nagy kezdeményezéseinek támaszává vált. 1925-ben a Szabadkán megjelenő Szervezett Munkás című lap gyűjtötte maga köré az emigránsokat – elsősorban és ismételten Haraszti Sándort, Mikes Flórist és Láng Árpádot (olykor Lőrinc Pétert, máskor Lőbl Árpádot) –, akik az Út című aktivista folyóirat bukásából azt a tanulságot vonták le, hogy a végtelen világegyetemre nyitott „Ember” hedonista gesztusainál hatékonyabb a „társadalmi folyamatokba beépített akció” – ezért ismét osztályharcos művészek lettek.
Az újságírók közül – a ma már szinte ismeretlen – Haraszti Sándor, Mikes Flóris, Tamási István, Farkas Frigyes, Pázmány Zoltán, László Ferenc, Vidor Imre, Flamm József és Diószeghy Tibor már 1922-ben Szabadkán, Fenyves Ferenc lapjához, a Bácsmegyei Naplóhoz szegődtek, s kialakították a délvidéki magyar irodalom fejlődését „vitákkal ösztönző szellemiséget” – ahogyan Vajda Gábor fogalmazott 1975-ben megjelent A pécsi emigráció hatása a jugoszláviai magyar irodalomra című tanulmányában. Vajda Gábor meglátásával szemben voltaképpen arról volt szó, hogy a szabadkai lap újságírói Fenyves Ferenc irányításával – baloldali elkötelezettségükhöz híven, az internacionalizmus szellemében – a Bácska és a Bánát területén folyamatosan támadtak minden nemzeti kezdeményezést. Valójában ami a délvidéki magyar írók és újságírók, az írásaikkal szerepet vállaló közéleti személyiségek számára sorskérdés volt – a jugoszláv királysághoz csatolt magyarság életének megszervezése –, az rendre az idegenből jött, és a megélhetési kiszolgáltatottságban élő pécsi emigránsok bírálatának, gáncsainak és árulásának volt kitéve. Hogy az 1920-as évek végén, a vajdasági magyar sorshelyzet tisztázásáért folytatott viták után a Szenteleky Kornél szerkesztette Vajdasági Írás című lap szépreményű kezdeményezése alig két évi megjelenés után a hamvába holt, abban meghatározó szerepe volt a Bácsmegyei Napló – majd Napló – írói-újságírói köre által ellene folytatott hadjáratának. A délszláv állam iránti lojalitásáról ismert Fenyves Ferenc lapja szünet nélkül bírált, és buktatott meg minden magyar intézményteremtő kezdeményezést. Haraszti Sándor már a Napló 1922. évi karácsonyi számában aktivista hevülettel ostorozta a vajdasági magyar irodalmat, rá egy évvel pedig Csuka Zoltán Megyünk című verseskötetéről H-i szignóval írt nem kevésbé heves bírálatot, amelyben a „megfeketedett vajdasági napok alatt, a magyar irodalom bitangjában” véli magát az igazság letéteményesének. Írására ugyancsak a Napló munkatársa Havas Emil 1924. januárjában reagált a Franyó Zoltán szerkesztette aradi Géniuszban. Elszántan védelmezte a vajdasági magyar kultúrát, s kellő határozottsággal megállapította, semmilyféle erkölcsi alapjuk nincs bírálni és becsmérelni a mi kultúránkat azoknak, „akik nem e földből nőttek ki, nincsenek idekötve, csak a jelenükért dolgoznak, de nem ismerik a múltunkat, s nem számolnak a jövőnkkel. Igyekeznek a legjóhiszeműbben, hogy a fal, amit építünk, erős legyen, és megbírja a tetőt, amely alá menekültek. De nem vettek részt a fundamentum lerakásában, s nem óhajtanak mindig a tető alatt maradni […]”. Ez az újságcikk a viták hosszú sorának a nyitányát jelentette.
A Haraszti–Havas szóváltással szinte egy időben 1923 decemberében a Vajdasági Kultúra című erősen a katolikus egyház befolyása alatt álló lap d. szignójú szerzője a Vajdasági Írók Almanachja című frissen megjelent kiadvány kapcsán szóvá tette, hogy a benne szereplők „nem vajdaságiak, mert a szélrózsa minden irányából idesereglett idegen fiókák és írók […]. Ez az almanach egyáltalán nem reprezentálja a vajdasági és magyar irodalmat. Kevés kivétellel csupa olyan név »képviseli« benne a vajdasági irodalmat, akik pécsiek, pestiek, tehát egyáltalán nem vajdaságiak és akik nemcsak azelőtt, de most is teljesen ismeretlenek a magyar olvasóközönség előtt. […] A Vajdasági Kultúra tiltakozik az ellen, hogy idegen emberek adják itt ki magukat vajdaságinak, és munkáikat a Vajdaság irodalmát reprezentáló literaturának [nevezzék].” Szerencsétlen kísérletezésnek tekinti, hogy emigráns kalandorok és „felfújt nagyságok” mint valódi vajdaságit és magyart akarják magukat és termékeiket a naiv és jóhiszemű magyar közösség nyakába varrni. „Köszönjük az »előkelő idegen«-ek szíves és erőteljes érdeklődését a vajdasági magyarság garasai iránt, de talán próbálkozzanak ezentúl a mások, ne a magyarok bőrére bazírozni kisded üzleteiket, kevesebb félrevezetéssel és kiabáló üzleti szemponttal, mint ez a silány naptárocska.”
Pastyik László A pécsi emigráció szerepe a jugoszláviai magyar sajtó első évtizedében (1984) című tanulmányában a kor eseményeit tárgyalva az emigráció szerepének megítélésekor a kérdés összetettségére hívta fel a figyelmet: „A pécsi emigránsok ideológiájukat tekintve nem képeztek tömböt, tudatuk töredezett volt, ezt akkori írásaik s életük későbbi alakulása is híven bizonyítja. A legbaloldalibb írók polgári lapoknál helyezkednek el, s csak külmunkatársként dolgoznak baloldali orgánumokba. Haraszti Sándor és Mikes Flóris két otthont is vallhatott magáénak: a polgári demokratikus Bácsmegyei Naplót és a szakszervezeti (a párt irányítása alatt álló) Szervezett Munkást.” A pécsi emigránsok tehát nem voltak kultúrateremtők, nem is hagyhattak kultúra-teremtő szándékot maguk után.
Nyitókép: Mák Ferenc archívumából
