Immár a nyolcadik önálló kötetével lépett az olvasói elé helytörténetírásunk kiváló mestere, Besnyi Károly, aki Lenyomatok című munkájában ismét az írástudó közössége iránti adósságát igyekszik törleszteni. Vállalt kötelezettségünk című beköszönő írásában kiemeli: Omorovica, mai hivatalos nevén Bácskossuthfalva „az idő múlása annyi feladatot ró a helytörténészre, hogy azok kutatására és megírására egy emberöltő sem elegendő”. Munkáinak sorából kiemelkedik a Jeles helyeink – Helytörténeti-kulturális útikalauz (2016) című kötete, és a Betiltott ünnep – Ómoravica 200 éves évfordulója, amit nem engedtek megünnepelni (2020) című kortörténeti dokumentum, melyben a kommunista hatalom 1986. évi kegyetlen megtorló akciójának részleteit tárta az olvasók elé. Szerkesztői munkáját dicséri a Tündérlak – Helytörténeti írások Papp Dániel születésének 150. évfordulóján (2019) című tanulmánykötet is. „Mindennél keserűbb, / mindennél igazabb” idézi legújabb könyve egyik írásának címében Ady Endre Az én magyarságom című költeményének részletét, jelezve egyszersmind szülőföldje iránti elkötelezettségét is. „Magyarság-tudatunkat az elmúlt 100 évben bántották, sokszor sápadozott, olykor ok volt a kirekesztésre, mégis maradt természetes meghatározónk, valós identitásunk.” Tanulmánya alcímében – Bácskai honismereti egyesületek a magyarság-tudat megőrzéséért – azt is jelezte: a kései utókor méltán lehet büszke történetírásunk hol gazdag, hol hatalmi erővel elnémított elődeink tudományos tevékenységére. Az 1883-ban Zomborban Grosschmind Gábor titkári vezetésével megalapult Bács-Bodrog Vármegyei Történelmi Társulat kiválóságai máig példaként szolgáló, követésre érdemes, alapozó munkát végeztek. Tagjai olyan úttörők voltak, „akik előkészítették a talajt a későbbi helytörténeti összefoglalók és monográfiák megírásához”. Az 1883–1918 között született munkái könyvtárnyi gazdagságát adják a Délvidék közel évezredes történetének. Trianon után a királyi Jugoszláviában hatalmi eszközökkel számolták fel az összes olyan műhelyt, ahol korábban a legkisebb mértékben is foglalkoztak magyar történeti kutatással, a magyar múlt emlegetése önmagában is bűnnek számított. A nemzeti hagyományok ápolása Jugoszlávia megszűnéséig műkedvelői csoportok, olvasókörök, iparos egyesületek és az egyházak tevékenységében élhetett tovább. Korszakos jelentőségű volt, amikor 1961-ben Zentán megalakult a Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok köre, majd egy évvel később, 1976-ban Újvidéken megkezdte munkáját a Hungarológiai Kutatások Intézete is.
Besnyi Károly szerint faluját a „nemzethez köthető állhatatos magyarságtudat jellemzi”, ám bármelyik tanulmányát lapozzam is föl, kitekintéséből kitűnik: Bácska magyarsága kisebbségi életében is rendületlenül ragaszkodott a nemzeti hagyományokhoz. Kitűnik ez a Közös tőről sokféle ág – Bácskai magyar református települések összehasonlító vizsgálata című tanulmányából is. A török pusztítás nyomán elnéptelenedett Délvidék újbóli betelepítése az 1700-as évek utolsó harmadában kezdődött meg. A vidék újratelepítését, benépesítését a bécsi udvar, kisebb mértékben pedig a feudális főurak indították el. Besnyi Károly kiemelte: „A földbirtokosok korábbi birtokaikról magyarokat, ruténeket, szlovákokat hoztak, a kincstár viszont a németek betelepítését szervezte meg. Kezdetben csak katolikusok jöttek, később azonban a protestánsok betelepítését is engedélyezték. II. József 1782-ben teljes vallásszabadságot hirdetett, amivel lehetővé vált a reformátusok ide költözése.” Elsőként felső-rajnai német reformátusok érkeztek, 1783-ban német anyaegyházuk alakult Torzsán és Cservenkán, 1785-ben Újverbászon és Újsóvén, 1786-ban Újszivácon.
Amikor híre ment a németek délvidéki betelepítésének, a jászkunsági magyarok is szervezkedni kezdtek, és hamarosan elindultak új otthonuk felé. Karcagújszállás, Kunmadaras, Jészkisér, Kisújszállás és más környékbeli települések lakosai nagyjából egy időben, ám mégis egymástól függetlenül szervezkedtek. Feketehegyen 1785-ben, Pacséron, Omorovicán és Piroson pedig egy évvel később, 1786-ban jöttek létre a református közösségek. Omorovica, Pacsér és Feketehegy puszták, kincstári uradalmak voltak, a betelepülők kamarai jobbágyok lettek. Piros viszont földesúri birtok volt, gróf futaki Hadik András birtoka. A pirosiakról saját lelkészük, Szabó Péter írta 1885-ben: „Gyülevész népség jellegét még ma sem veszíté el. Már dédapáik nyughatatlanok voltak, s erre bizonyság a vándorolgatási hajlam, mely máig is meg van. Alig hallatik híre valahol falu alapításának, már ekkor talpon van a fél falu, hogy megyen.” A magyar történelem elmúlt két évszázada mégis a betelepülő közösségeket igazolta: munkájuk nyomán fényes történelemmel, gazdag hagyományokkal rendelkező falvak jöttek létre.
Kitűnik ez Besnyi Károly Szász Károly Bácskában című tanulmányából is, melyben a Dunamelléki református püspök 1885-ben a vidéken tett vizitációs látogatásának történetét dolgozta fel. A látogatás a térség egészére nézve is jelentős társadalmi esemény volt. „Amerre elhaladt, mindenütt hódolattal fogadták. Érkezésére feldíszítették a településeket, megszólaltak a harangok. Tiszteletüket tették a világi és az egyházi vezetők, és más egyházak vezetői is méltóképpen köszöntötték.” A vizitáció menetéről szóló jegyzőkönyv szerint Omoravicára Szász Károly püspök úr 1885. szeptember 4-én este ¾ 8 órakor érkezett meg a szomszédos pacséri határhoz, ahol népes küldöttség fogadta, melynek élén Kovács Gyula ref. néptanító üdvözölte Ő méltóságát. A püspöki látogatás alkalmával leomlottak a különböző vallásfelekezetek közötti válaszfalak. Az egyházi jegyzőkönyv szerint: „Nemcsak a testvér ágostai hitvallású evangélikusok, hanem a római és görög katolikus, a görögkeleti és izraelita felekezetek tagjai, élükön mindenütt papjaikkal, valamint a német, tót, szerb ajkú lakosság is mindenütt a legrokonszenvesebb fogadtatásban részesítették.” A szerző írása elkészítésekor gazdagon idézett a Bácskossuthfalva Református Egyházközösség irattára Presbitériumi jegyzőkönyv 1871–1892 című dokumentumból, ezzel is jelezve a helyi források jelentőségét. Besnyi Károly Lenyomatok – Vajdasági helytörténeti írások című könyve délvidéki történetírásunk újabb jelentős kiadványa, megkerülhetetlen hivatkozási forrása.
Nyitókép: Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány, Veszprém, 2023, 160 oldal
