A déli tájak írói közül senki olyan lelkiismeretesen nem méltatta az elődök és a pályatársak irodalmi munkásságát – ezzel együtt magát az irodalmi életet –, mint Herceg János. Értékelő írásaiban a közösségi értékteremtés szempontjai érvényesültek, az írói szolgálatot népe sorskérdéseinek hiteles megjelenítése alapján méltatta. A Kalangya 1942. szeptemberi számában megjelent Irodalmi társaság a régi Bácskában című tanulmányában kiemelte: a felszabadulásként ünnepelt visszacsatolás éveiben a közélet meghatározó gondolkodói hajlamosak voltak a magyar irodalom „megteremtéséről” szólni, „holott Bácskában már azelőtt is éltek írók, akik közösséget vallottak e vidékkel”, 1906-ban ők alakították meg a Bács-Bodrog vármegyei Irodalmi Társaságot, amely hosszú éveken át élénk irodalmi – és közéleti – tevékenységet fejtett ki. Új szelek fodrozták a magyar irodalom állóvizét, a kultúra és a közélet egyszerre megtelt pezsgéssel, és egyre többen idézték, „rajongva, vagy gúnyolódva egy magyar költő – valami Ady Endre – Párizsból küldött szokatlan hangú verseit”. Az irodalom értéke, szerepe és jelentősége egyszerre megnőtt, jelentkezett egy nemzedék, amely helyet követelt magának a porondon. Érthető, hogy kiéleződött a szembenállás a régi nemzedék tagjaival, akik „már csak a múlt repedt kürtjébe fújhatták dalaikat”. S ennek a küzdelemnek a harci lármája elhallatszott a Bácskába is, ez késztette a délvidéki írókat, hogy létrehozzák a maguk irodalmi társaságát.
Herceg János – talán túl szigorú – megfogalmazása szerint, a déli végeken mindössze „néhány csakugyan kiváló író” működött. „Bácskának nem volt Tömörkénye, szépírókkal alig dicsekedhetett, mert Gozsdu Temesvárra költözött, szegény Papp Dániel még messzebbre: meghalt. De a történettudománynak néhány kitűnő képviselője volt: Iványi István, Dudás Gyula, Trencsényi Károly, Cziráky Gyula, Thim József, Gubitza Kálmán és számosan még főleg a vidéki tanítói karból, akik az akkor már húszéves Bács-Bodrog vármegyei Történelmi Társulat felvirágoztatásán dolgoztak, évkönyvük jelent meg, múzeumot tartottak fenn és még 1896-ban kiadták a vármegye első monográfiáját.”
Az irodalmi társaság elnökévé Vértesi Károlyt választották, aki tekintélyes „kultúrember” volt, jómódú ügyvéd, társasvacsorák és ünnepségek vezérszónoka. A megye közéletében rendkívüli népszerűségnek örvendett. „Talán ő volt az egyetlen író – Gozsdu Eleken kívül – aki úr is volt, s akit a megyének nem kellett szégyellnie. Valóban tudott reprezentálni, s az ő elnökségével a társaság már biztosította a fél sikert.”
A Vértesi által megfogalmazott társulati alapszabály a szépíróknak nagyobb működési lehetőség biztosítását helyezett kilátásba, amikor a társaság céljául a következőket jelölte meg: „Bács-Bodrog vármegye és városi szellemi életének emelése, a nemzeti közművelődés elősegítése, egy tisztán irodalmi jellegű társaságnak a magyar társasélet fejlesztésére irányuló működése által.” Herceg János megjegyezte: arra, hogy e vidék táji, vagy népi sajátosságait kellene kifejezni a bácskai íróknak, hogy helyi színekkel kellene gazdagítani a magyar irodalmat, arra sem Vértesi, sem más nem gondolt.
Vértesi és a közönsége úgy vélte, egy irodalmi társaság működése növeli a vármegye tekintélyét, kiemeli országos jelentőségét. Kiderül ez a társaság alakuló ülését előkészítő, a Bácska című hetilap 1905. szeptember 12-i számában megjelent vezércikkéből is: „Sajátos büszkeséggel szeretjük megyénket Bácsországnak nevezni. S tényleg, van nem egy államocska, mely területi nagyságban mögötte marad vármegyénknek. Földünk is tejjel-mézzel folyó Kánaán, melynek jövedelmét még az ősi gazdálkodás rendszere mellett is megirigyelhetné egy-egy kisebb balkáni állam. Népességünk is van akkora, hogy bőven telnék belőle kormányzókra és kormányzottakra egyaránt, ha országosdit lehetne és akarnánk játszani. Szóval anyagi erők dolgában minden nehézség nélkül meg tudnánk felelni egy Bácsország követelményeinek.”
A Bács-Bodrog vármegyei Irodalmi Társaság íróit a Bácskában valósággal dédelgették, egy-egy irodalmi estjük társadalmi esemény volt s azon megjelentek a közélet jeles szereplői is. Az irodalmi társaság tagjai egymásután kapták a meghívásokat irodalmi esték megtartására: Újvidékre, Szabadkára, Bajára, Bezdánba, Kúlára, Hódságra. Természetesen minden előadást nagyszerű bankett és mulatság követett. Vértesi Károly a Bácsmegyei Függetlenség 1909. január 28-i számában hosszú cikkekben számolt be a szabadkai irodalmi vándorgyűlésekről, felsorolva az ott megjelenteket. A tekintély jogán elsőnek említette Milkó Izidor líceumi elnököt, majd Toncs Gusztáv, Révész Ernő, Winkler Elemér, ifj. Lányi Ernő és Békefy Gyula és mások következtek.
Herceg János megjegyezte: „Az irodalom akkor még nagyobb tiszteletben és megbecsülésben részesült. Oly nagy tiszteletben, hogy bírálni sem merészelték. A köztudatban akkor még úgy élt az író, mint a nemzeti művelődés legfontosabb tényezője. Hogy tehetséges volt-e, azzal abban az időben nem sokat törődtek Bácskában. Ha mellékesen úriember is volt, minden ajtó kitárult előtte és előadását udvariasan meg is tapsolták. A polgáriasodási vágy megelégedett a külsőséggel, a lényeggel nem sokat törődött.” A társaság irodalmi terméséről szólva Herceg János megjegyezte: zömében megfakult írásaik maradtak utánuk, soraikban mégis felfedezhetünk néhány tehetséget. „Révész Ernő vérbő típusokat rajzolt Mikszáth hatása alatt, de erős egyéni színekkel. Radványiné Ruttkay Emma verset, novellát, mesét írt komoly szociális hangulattal, Alba Nevisnek az Új Időkben jelentek meg kedves, a jól nevelt úrilányok szempontjait soha el nem tévesztő versei, Molnárné Radich Jolánnak csiszolt, finom ízlésű költeményei ugyancsak fővárosi lapokban láttak napvilágot.”
A Herceg János Irodalmi társaság a régi Bácskában című, a Kalangya 1942. szeptemberi számában megjelent tanulmányát a következő gondolattal zárta: elődeink, a régi bácskai írók példája, a Bács-Bodrog vármegyei Irodalmi Társaság működése a délvidéki magyar írókat arra emlékezteti, hogy az időhöz és a mindenkori kötelességekhez híven csak „a vidék feltárásának, újjáköltésének, kulturális feltérképezésének szempontjai vihetnek közösségi munkára”.
Nyitókép: Kalangya (Fotó: Forrás: Mák Ferenc gyűjteményéből)
