Sok éve már annak, hogy nagy kedvvel gyűjtögetem azokat a szavakat és kifejezéseket, amelyeket gyerekkori emlékeimben őrzök, amelyek végigkísértek későbbi, fél évszázados utamon. A lelkem legféltettebb kincsei között őrizem őket, hangulatok, színek, ízek és illatok mögé rejtőztek, egy kedves, bíborvörösbe hajló, mogyoróbarna függöny mögül bukkannak elő a legváratlanabb pillanatban. Ha közülük egy, csak egyetlen egy is felötlik, felzeng a bácskai mindenség, és pörgésnek indul a májusi búcsúk színes körhintája, s akkor nekem integet minden ábrándos napraforgóvirág.
Burgying – Bozótos, ahová gyerekként szívesen bevetettük magunkat. Burgying volt a Tisza-parti fűzfaerdő szedrese, burgyingos volt az elhagyatott ház udvara, és burgying volt az a szamártövis-tenger, amelyben bóklászva az első lipegyűjteményemet vadásztam össze. Tizenéves koromban a saját készítésű lepkehálómmal minden nyáron új, színesebb és gazdagabb gyűjteményt állítottam össze a gyufásdobozokra tűzött eleven szivárványokból. Lipét csak magányosan lehet vadászni, mert ez a szépség sejtelmes mesterségeinek az egyik legfontosabb részlete.
Boccfa – A bodzafa illata kitörölhetetlenül él az emlékezetemben. Nem a virág, vagy a levélillat, nem is az érett, mézédes levet engedő termésé, hanem ténylegesen, magának a fának az illata, a lehántolt, még nedvet eresztő bodzaág kiskonyhát belengő szaga. Látom, amint nyári alkonyat után, pislákoló lámpafénynél nagyanyán tésztavágó késével puskát faragok az asztalnál, gondosan ügyelve arra, hogy kellően egyenes és hosszú maradjon az ág. Puha belét a piszkavassal lehetett kitolni, óvatosan, nehogy a bodzaág elrepedjen. Kócot a kötelestől kaptunk, bár annak megrágása nem igazán volt az ínyemre, napokig kenderszagú, büdös volt a szám tőle. De ezt nem lehetett megspórolni. A boccfapuska bizony kóccal működött, s ahhoz, hogy nagyot durranjon, jól meg kellett rágni, csak így lehetett gombóccá formálni, hogy golyó legyen belőle. De mi volt ez a szurokhoz képest, amit csak a Gajdos Öcsi tudott a szájába venni, hogy pókfogót „rágjon” belőle! Persze, már akkor is úgy nézett ki a világ, hogy a mások boccfapuskája mindig nagyobbat szólt, ez hajtott arra, hogy mindig új és új fegyvert faragjak. Az új ágakért azután, alkonyatkor vacogva másztam át a szerb temető kerítésén, mert ugye, ha szerb halottal találkoznék, hát meg sem tudnám magyarázni, hogy mit keresek itt, a beomlott, gondozatlan sírok között.
Dánguba, dángubázni – Fölösleges időtöltés, időpocsékolás. Öreg koromra majd csak dángubázok – mondják az időskori tétlenkedéstől előre rettegők. – Életében semmit nem csinált, csak dángubázott – mondják a henyélőkre. A kifejezés eredetére váratlanul Mikszáth Kálmán A Noszty fiú esete Tóth Marival című regényében bukkantam: „Mari kisasszony különben már megbánta merész kíváncsiságát, szeretne túl lenni a kalandon, megunta a dángubálást.” Mikszáth * alatt megjegyzi: dángubálásnak nevezik, mikor a hajó sokáig vár a kikötőben. Ez engem egyrészt meglepett, másrészt elgondolkodtatott. Meglepett, mert igaz, hogy Óbecse a Tisza partján fekszik, volna tehát alapja a kifejezést kikötőhöz és hajókhoz kötni, de én mindvégig úgy éreztem, hogy a szónak általánosabb jelentése van. A régi, ráérős világban dángubázhatott az ember télen, amikor nem volt munka a földeken, dángubázhatott ünnepnapokon, dángubázhatott a malom előtt, a piacon, a borbélynál, egyszóval minden olyan alkalommal, amikor feleslegesen és értelmetlenül múlt felette az idő. S ha belegondolok, a felvidéki gyökereiről és kötődéseiről ismert jó palócnak vajon mikor és hol volt köze hajóhoz, kikötőhöz. (A szlovákságnak meg azután végképp.) Ha a dángubázás (vagy dángubálás) tényleg hajóhoz és kikötőhöz fűződő kifejezés, akkor csakis valahol a Tisza vagy a Duna mentén keletkezhetett, ott, ahol a folyó mellett szlávok – elsősorban szerbek – is élnek.
Katyula – Moholi nagyanyám nevezett így minden dobozt. Azóta is különös vonzódást érzek minden sajtos, cigarettás, szivaros vagy gyógyszeres skatulya iránt. Évekig tudok a konyhapolcon őrizgetni egy kiürült teás- vagy cammanberg-dobozt, soha nem ismert nagybátyám, Pásztor János névjegy-dobozkája pedig a legféltettebb ereklyéim közé tartozik. Nem tudom az okát, de kora gyermekkorom tele volt katyulákkal. Selyemmel bélelt cipődobozban őrizte Lakatos nagyanyám az Amerikából rendszerint csak karácsonykor és húsvétkor jelentkező Józsi fia üdvözlő lapjait, azokat a csillogó-villogó, némelyiket három dimenzióra is szétnyitható, jászolos-csacsis, púpostevés-csillagos leveleket, melyeknek sokáig a csodájára jártam. Emlékeimből elővillan a Phenalgol fájdalomcsillapító ezüstösen fénylő kék feliratú dobozkája, amely a varróskosár mellett az asztalfiókban lapult, s amelyet nagyanyám csak akkor vett elő, ha a babkávé már nem segített a bajon. Ezek a katyulák titkot őriztek, s csak nagy-nagy fegyelemmel és komolysággal lehetett hozzájuk érni. Nem úgy a cipőbokszos dobozokhoz, a piros-sárga-fekete színű, kör alakú, Piran és Odol feliratú bádogpikszlikhez, melyekkel igazán jót lehetett játszani, s a foglyul ejtett pókok sem szöktek ki belőlük, mint ahogyan kiszöktek a gyufaskatulyából. A cipőkrémes dobozok igazi nagymestere azonban a darálósék fia, a Kása Pisti volt, ő csodákat tudott művelni ezekkel a fémdobozokkal. Állandóan a daráló műhelyében barkácsolt, néha telefont készített belőlük, máskor rádióhangszórót szerelt beléjük. Ha kettévágta a kör alakú doboz fedelét, kiváló sárvédőként szolgált a fából készített traktor oldalán. Ezek a katyulák világítottak, zúgtak, recsegtek és sípoltak – meg az ördög tudja, hogy mire voltak még képesek. Persze ebben semmi csodálni való nem volt, hiszen Kása Pisti maga volt a varázsló, aki ha ráköpött a dobozba zárt kutyaszarra, hát az akkorát durrant, hogy egész délután csengett a fülünk belé. Csak később tudtam meg, hogy a karbiddal riogatta a gyepsor kutyáit. De a katyula – a titkok lassú lelepleződésével sem veszített semmit a varázsából. A minap az ócskapiacon az egykori Drina cigaretta fél évszázadnál is öregebb dobozáért fizettem drága pénzeket – s a katyula most itt hever a könyvespolcomon. Istenem, hányszor szaladtam alkonyatkor, zárás előtt apámnak egy doboz Drináért Gyurka szatócsboltjába! S de szívesen szaladnék ma is, fájó térddel, egyre nyilallóbb szívfájdalommal.
Nyitókép: Mák Ferenc felvétele
