Sok éve már annak, hogy nagy kedvvel gyűjtögetem azokat a szavakat és kifejezéseket, amelyeket gyerekkori emlékeimben őrzök, amelyek végigkísértek későbbi, fél évszázados utamon.
Gölődin – A gombócnak minden formája nálunk gölődin volt. Egyik kedvenc ételem a gölődinleves, amelyet anyai nagyanyám Lakatos, született Pesti Rozália készített megismételhetetlen egyszerűséggel és máig felülmúlhatatlan zamatokkal. Egyszerű tavaszi zöldségleves volt krumplisgombócokkal, berántva. Néha sokáig tartottam a nyelvemen a gölődint, mígnem szétázott – élveztem a zamatát. A gölődin-félék családjába tartozik a szilvás gombóc is. Ha nem került a közepébe szilvalekvár – az csak angyalibögyöllő volt, ha viszont zsírban kisütötték, akkor tacsitacsi, megőrizve valamit a tenyéren formált pogácsa készítésének, tapsikolásának eredetéből. Ápolatlan külsejű emberre – elsősorban nőre, asszonyra – gyakran mondták mifelénk: olyan, mint a szopott gölődin. Ha eszembe jut, hogy mi maradt a nyelvemen, felülmúlhatatlannak vélem a paraszti nyelv leleményét.
Lánc – Csak Óbecsén és a környékén hallottam, hogy a földterület mértékegysége a lánc. S most egyszer csak ezt olvasom: „Öregapánk holta után ránk maradt annak a két lánc szőleje is, kevéssel annak holta előtt szemközt azzal és az első szerzés szőlővel még másfél láncot ragasztott birtokba Édesapánk. Ekkora szőlőnek a megmunkálása nem egy embernek való volt. Édesapánk vállalta. A mesterségtől pedig elszokott. Szerelmese lett a szőlőnek.” – Móra István: Hazaemlékezések (szerkesztette Péter László); Szeged – Somogyi Könyvtár, 1979. 74. p. – A gyermekkorára visszaemlékező író kiskunfélegyházi szóhasználattal élt.
Lipe – Gyerekkoromban kóróval fogtuk a lipét – a lepkét vagy a pillangó –, lecsaptuk röptében, amitől azonnal szétrojtolózott a szárnya, nem dicsekedhettünk hát vele. Általában a fehér színű, tétovázva lebegő, szitáló káposztalepkét vettük üldözőbe; ilyenkor jószerével a futáson volt a hangsúly, s ha a kocsiút még porzott is utánunk, az külön a dicsőségünkre vált. Most viszont azt olvasom Móra István visszaemlékező kötetében: „[öccse, Fercsi] komoly kicsi gyerek volt a házban. Vitézkedő a szalmás istállóban és a nyáron üres disznóólban s vezére a szomszédi kisgyerekeknek. Az utcán ellenben, a papsajt közt csendes és engedelmes. Barta Karinak, aki papsajtlevél nyeléből kötött gyűrűt az ujjára és mesemondója lipékről, tündérekről a kisebb gyülekezetnek…” Bár e helyütt, a tündér mellett akár lidércet is érthetnék. – Móra István: Hazaemlékezések (szerkesztette Péter László); Szeged – Somogyi Könyvtár, 1979. 89. p. – Sz. Szigethy Vilmos A vármegyéből (1908) című kötetében A rejtélyes özvegy című elbeszélésének temetőjelenete pedig így zárul: „Az ember igen hallgatag volt és elhessegette a lipét, pedig nem alkalmatlankodott egy csöppet sem.”
Mamaliga – Odahaza – a gyermekkorom moholi és óbecsei világában egyaránt – puliszkát értettünk alatta, de hívtuk még gancának is. Nem szerettem, mert akkor még úgy tudtam, hogy kötelezően tejjel kell leönteni, és kikanalazni a fazékból. Eszembe jut egy régi történet: nem lehettem több 6–7 évesnél, amikor anyám Moholon feltett a vonatra és a lelkemre kötötte, hogy ha Óbecsén az állomáson leszállok, keressem meg Čika Stevót a fiákerest, aki – lévén, hogy apai nagyanyám közelében lakott, majdnem szomszédja volt – elvisz a város másik szélére, és átad a nagymamának. Igen, de a nyár este a nagyanyámat a napszámos földeken érte, még nem volt odahaza, és a zárt kapu láttán az idős szerb ember – aki ráadásul egy kukkot sem tudott magyarul – hazavitt magához. Odahaza átadott az ugyancsak szerb feleségének, ő pedig az alföldi parasztok kimért lassúságával kifogta a lovat, bekötötte az istállóba, ellátta az öreg jószágot, tett-vett a ház körül, majd amikor már koromsötét este lett, bejött ő is a lámpával megvilágított, egészen sajátos szagú, illatú konyhába. A feleségével leültek egy asztalhoz, amelynek közepén ott gőzölgött egy nagy tálban a puliszka. Az asszony csuporból tejet öntött rá és jóízűen kanalazni kezdték. Engem is maguk mellé ültettek, és nekem is kanalat nyomtak a kezembe, majd szerb nyelven kedvesen unszoltak, nyugodtan kanalazzam én is. Beszédjükből egyetlen szót sem értettem, de gesztusaik félreérthetetlenek voltak, miközben Čika Stevo fogatlan szájával minduntalan mosolygott. Én sírva fakadtam, mert nem tudtam megmagyarázni, hogy képtelen vagyok lenyelni a tejet, s ha megérzem az illatát, egyenesen a hányinger kerülget. Bizonyára nem tudtunk szót érteni, és a kedves öreg szerb fiákeres halála napjáig nem értette, miért sírt az a 6–7 éves magyar gyerek az ő egyszerű, parasztos asztalánál. A két öreg hosszan és szótlanul evett, majd a vacsora után az öreg kézen fogott, és átvezetett a nagymamához. Most viszont azt olvastam A Noszty fiú esete Tóth Marival című Mikszáth-regényben, hogy a mamaliga „népmesei neve egy elképzelt jóságú, mindeneket felülmúló ételnek”. Milyen különös, hogy a negyvenöt évvel korábbi történet valóban megtalálta népmesei lényegét. Annak idején a válogatós gyerektől valóban megkérdezték: mit ennél, mamaligát? – de ennek csúfondáros tartalma az volt: válogass, csak válogass, a vége az lesz, hogy puliszkát kapsz. Gancát, mamaligát vagy puliszkát ma már szívesen eszem zsírosabb húsok mellé köretnek. Čika Stevo fiákere pedig azóta a Tejúton siklik tova, hangtalanul, miközben a bakon ott ül, silbakol a szótlan szerb paraszt és fogatlan szájával mosolyog. De még oda, föl a végtelen magasságba sem hallatszik a macskaköves utcán végiggördülő fiáker kerekeinek máig elkísérő zaja, amely most is itt visszhangzik a fülemben. De csettinteni a nyelvemmel, ahogyan azt Čika Stevótól hallottam, amikor a csontsovány szürkéjét biztatta, már nem tudok.
Pityizálni – Hosszan, unottan vagy kényszeredetten inni, általában vizet, de átvitt értelemben sört, esetleg bort is. Ha a gyerek kelletlenül itta a pohárból a vizet, az anyja rászólt: ne pityizálj! Iszákos emberre lekicsinylően, becsmérlően mondták: szeretett pityizálni. Eredetét nem ismerem, könnyen elképzelhető, hogy a szerb piti (inni) szóval hozható összefüggésbe.
Nyitókép: Mák Ferenc felvétele
